Soha nem csattant ki az egészségtől a lelkem, de padlót igazán akkor fogott, amikor nyáron vagy két hétig elfelejtettem öntözni.

Utána persze lelki-ismertet furdalásom lett egy kicsit, raktam ide, raktam oda, öntöztem, szárítottam, nézegettem. Énekelni sem énekeltem neki, tehát igyekeztem megkímélni a lelkét is.

Jó zenéket hallgatott.

De a leépülési folyamatot nem tudtam megfordítani, egyre ramatyabbul nézett ki a drága. (Még nevet nem adtam neki.)

Aztán a múlt héten levittem az irodatömb előtti Perint-partra, kitéptem a cserépből, amennyire tudtam, lemorzsoltam a sűrű szövésű gyökérlabdáról a földet, amit aztán egy közeli vakondtúrásból pótoltam.

Aztán felvittem a helyére, és most várom a csodát. Ami – ahogy látjátok ti is – eddig nem nagyon jött meg.

Vacskamatit üdvözlöm.