Teljesen eredeti sztorival. Ahogy azt megszoktuk:

Ma délelőtt olyan hosszú sort álltam végig a Sparban, mintha ingyen osztogattak volna valamit, holott erről szó sem volt, vagy nekem legalábbis nem adtak.

Nehezen viselem a sorban állást, viszont amíg a ropik és sós mogyorók mellett araszoltam, volt időm fújni egyet, a fújás mellett meg ismét levonni a konzekvenciát: a nők hajlamosabbak a tolakodásra.

Lehet, hogy a férfiak okozói a háborúknak, hozzájuk köthetők az erőszakos bűncselekmények és az agresszív autóvezetés zöme, de hogy a nők bolti tolakodásban csuklóból vernek bennünket, az biztos.

Amíg a férfiak tök nyugalomban várják a sorukat (és a sörüket), addig a nők remegő izgalommal, kezükben a pénztárcával ide-oda tologatják a kordét, jobb esetbe bele a hátamba, rosszabb esetbe megkerülnek vele, mintha csak körülnéznének ott elöl, aztán ott is maradnak.

Valamiért rendkívül fontos nekik, hogy öt perccel korábban jussanak hozza a cucchoz. Hozzá tartozik a komfortérzetükhöz.

Már pár nappal ezelőtt sejtettem, hogy el kell mennem szavazni, pedig – isten és ördög a tanúm rá – nem igazán szándékoztam ezt; nagyon más programon törtem a fejem.

De hát nincs mese, mennem kell, azért, hogy majd – egy kellően távoli jövőben – ne kelljen politikával foglalkozni és ilyen szórólapokat olvasni.

Nem érdekelnek a programok, nem érdekelnek az arcok, nem érdekelnek a mögöttes történések.

Nem vagyok mérges, nem vagyok ideges és nem vagyok naiv.

Ilyen szórólapokat nem akarok kapni. Pont.

Az én kis cseppemet beleteszem a tengerbe.

A kép augusztusban készült.

A vargánya magáért beszél, ahogy ott áll a fenyők alatt. A háttérben a Kelet-Mecsek egyik kicsi, de annál jobb elhelyzkedésű szállodája az egyik hegytetőn.

A nevét nem mondom meg, mert elöntött a kalmárszpirit.