Mindenkit arról tájékoztatok, hogy falak és belső gátak híján a határ a csillagos ég, vagy a kénköves pokol, vagy leginkább egyik sem, sokkal prózaibb és provincionálisabb az egész, egy jobb sorsra érdemes vidéki kisváros mocsári vergődése, ahol nemes mocsári harcosok híján sáros kertészgatyás kertitörpék között megy a harc. A tét a letiport virágoskert feletti uralom.

Mindenkinek gratula, aki részt vesz benne.

De van olyan olvasata is, hogy vigyorogni lehet az egészen. Igaz, ahhoz be kell vallani, hogy mégiscsak rossz helyen vagyok és rossz időben. Pedig ez nem is igaz.

Miután széthordták az országot, vége lett egy rendszernek, nagyon helyesen és nagyon dicstelenül. Más kérdés az, hogy azért lett-e vége, mert megelégelték az emberek, vagy azért, mert már nem volt mit széthordani.

Ez már lejárt lemez, ha szerencsénk van, tanulunk belőle. Neveket, történeteket, jogi, politikai és pszichiátriai kóreseteket. Persze a magyar nép van annyira ostoba, hogy soha nem tanul semmiből.

Izgalmasabb, hogy mi lesz ezután.

A Fidesznek október 3-a után muszáj lesz olyan területeken is mondani valamit, amiről eddig nem nagyon volt szó, mondjuk hogy hogyan kívánják finanszírozni a gallyra tett önkormányzatokat, folytatódik-e Magyarország sodródása a periféria felé, vagy sikerül megfordítani a hajó útját. Nem ráolvasással, hanem okos törvényekkel, példamutatással. És egyáltalán, akik pozícióba kerülnek, akarják-e kormányozni a hajót, vagy csak a kapitányi bér és a kapitányi egyenruha miatt szeretnének-e a parancsnoki hídon feszíteni.

A napokban találkoztam egy ismerőssel, aki a szombathelyi városházán dolgozik, jó szakembernek, európai mércével is mérhető személyiségnek ismerem (nézzük meg, a helyi politikusok között hányan vannak ilyenek), közelről látja mindazokat az eseményeket és folyamatokat, amelyek a csúnya, fehér házban zajlanak.

Szavaiból, mondataiból nagy keserűség volt érezhető. Azt mondja, azon gondolkodik, hogy elköltözik, messzire, külföldre, Európába.

Merthogy reménytelen.

Valaki győzzön meg, hogy nem az.