Hónapokkal ezelőtt letört egy darab a szerkesztőség közeli gyaloghídról. Magyarországon valahogy még a beton is jobban mállik, mint a Lajtán túl, de ezt már megszoktuk.

Nagyobb gondot okoz, hogy a darab – ahogy a mellékelt ábra mutatja – a híd bakakocsiknak és kerékpároknak kialakított kis sávjának aljából törött le. Amíg megvolt, addig is nehezen kezelhető volt a 45 fokos emelkedő, de a mostani formájában gyakorlatilag járhatatlan. Kipróbáltam lefelé, majdnem fejre estem, ami látványosnak látványos lett volna, de nap mint nap annyira mégsem vonzó alternatíva.

Ennek következtében aztán nem erre, hanem a belvároson keresztül kerekezem, ami egyrészt jó, mert olykor oda tudok integetni olyanoknak, akiknek jó odaintegetni, másrészt nem annyira jó, mert mintha az autósok azon versenyeznének, hogy ki tud minél kisebb távolságból elmenni mellettem.

Az a mai politikai izgalmakról jutott eszembe, hogy egy-két képviselő, ha nagyon nekidurálná magát – valami zsákos cucc, egy kis vasalat és egy művezető segítségével – pár óra alatt biztos ki tudná pótolni faszán a hiányzó betont. A bringások, a babakocsisok és a képviseleti demokrácia nagyobb örömére.