Ékszerdobozok
Valamikor a kilencvenes évek elején kóboroltunk Angliában, amikor finoman szólva sem volt a toppon a szigetország gazdasága. A nagy északi iparvárosoké meg végképp nem. Liverpool nézett ki a legkülönösebben. Egy szürke délután, szerkélő nyári esőben, érkeztünk a városba az öreg buszunkkal, hogy néhány perccel belül szembesüljünk valami olyan posztnukleáris töltettel, amivel én személy szerint még a képzelet szintjén nagyon nem találkoztam. A széles, kihalt utcákon újságpapírokat hordott a szél, az egykori gazdag kereskedőváros (szakirodalom: Onedin család) palotái málófélben, a belvárosban kiégett lakások tucatjai. Az utcákon itt-ott kábítószeresek feküdtek, a zöldségesek éppen zárni készültek, a megmarad árukészletet közprédára kitették az utca közepére, de olyan nyomott volt a hangulat, hogy nem mertünk venni belőle.
A legdurvábbak a koldusok voltak. Csuklyákkal a fejükön, vagy csuklyák nélkül, üveggel a hónuk alatt vagy használt fecskendőkkel a zsebükben nyújtották a karjukat egy kis apróért. A gyorséttermekben néhány méterre tőlünk éhes tekintetű emberek vertek tanyát, és mihelyst elléptünk a tálaktól, odanyomultak és elragadták a maradékot.
„Ékszerdoboz ez a város” – vontuk le a következtetést, miközben mindenki gyorsan igyekezett vissza a buszra.
Hogy milyen következtetéseket vonnak le azok, akik mostanában jönnek Szombathelyre, busszal vagy nem busszal, esőben vagy napsütésben, azt nem tudom, az viszont tudom, hogy lassan nehéz olyan élelmiszerboltot találni, amely közelében ne kempingeznének a liverpooli délutánt idéző társaságok.
Nem mesélem el a tegnapi és a mai élményemet, viszont elgondolkodva szerkesztettem be a Vas megyei rendőrség hírét, mely szerint szórólapozás lesz Szombathelyen koldulásügyben.
Nem tudom, hogy Angliában is a rendőrségre hagyták-e a probléma kezelését, azt sem, hogy a szórólapozás segített-e, viszont úgy tudom, ma már nagyon másként néz ki Liverpool.