Utolsó ülésén – mikor máskor? – a Parlament mégiscsak elfogadta az „egyszerűsített foglalkoztatásról” való törvényt.

Hogy az adott jogszabály mennyire egyszerűsített, mennyire vállalkozóbarát, életszerű, előremutató, áttekinthető és alapjaiban profi, azt bárki megláthatja, ha beleolvas a dokumentumba. Jó szórakozást kívánunk a böngészéshez, annál is inkább, mert ennek alapján szépen bemutatható, hogy mitől fullad meg a magyar gazdaság, hogyan sikerül mindig minden célnak az ellenkezőjét elérni. Pusztán a jog által.

Ebben az esetben például a foglalkoztatás még feketébbé válását, a vállalkozások elmenekülését, alternatívaként a bürokratikus posványba süllyedést sikerül kiverekedni.

Akik ezt a törvényt megalkották, elfogadták, akkor járulnának hozzá a magyar gazdaság fejlődéséhez, ha most gyorsan felvennék a szokásos év végi jutalmat, aztán elmennének karácsonyozni, megvennék az új lcd-tévét, jól teleennék magunkat bejglivel, halászlével, fogadnák a rokonokat, szilveszterkor fújnák a trombitát, berúgnának, mint az albánszamár, aztán január 4-én nem mennének vissza dolgozni. Helyette egyszerűsítetten lelépnének, lelépési pénznek kivehetnék a svájci bankszámlán megbúvó összeg egy darabját.

Aztán a később akár a többit is, tényleg nem érdekel már, csak aki akar, legalább azt hagyják dolgozni.

De miért nem, tényleg?

Több száz oldalas élvezetes szakirodalom-rákészülés után éjjel 2 és 4 között elolvastam Shakespeare Szentivánéji álom című darabját.

Jaj, de jó volt!

Van annak valami diszkrét bája, hogy az ember akkor olvassa a legrövidebb és legelvarázsoltabb erdei éjszakáról szóló története, amikor valójában a leghosszabb, havas-latyakos, nagyon is szürke kisvárosi téli éjszaka van. Odakinn.

Odabent más.

Az a baj az ilyen Shakespeare-kaliberű dolgokkal, hogy utána az ember hajlamos ehhez a mércéhez viszonyítani, amikor másnap reggel – visszaereszkedve a földre – körülnéz.