Kiss Mari és faridzsekis kitűzője a “9700” című darab próbáján:

Ha már csináltam őket, legalább ez ne vesszen el.

Szerintem nagyjából mindannyian tudjuk, hogy az EU-támogatások zöme milyen hatékonysággal hasznosul kis hazánkban. No de mielőtt ez a poszt megint csak a siránkozások és a búvalbélelt panaszkodások mocsarába fulladna, felkapom a mondanivaló orrát a zuhanásból, és egy előre mutató javaslattal rukkolok elő.

Az EU-nak egyértelműen az én búvárkodásomat kellene támogatnia, lehetőleg nem is kis összegekkel. Ebből aztán vennék benzint az utazáshoz, adóbevételhez juttatva a költségvetést, rendes felszerelést, fellendítve az európai búvárszerkóipart, vennék merülési leckéket, fellendítve a búvároktatási ágazatot. Az EU egyik oktatási alapelve úgyis az életen át való tanulás (long life learning), így a dolognak ez a része is simán illeszkedne napjaink elvárásaihoz.

A legtöbbet persze nem a békatalp-gyártók vagy a búvároktatók, és végképp nem én profitálnék belőle, hanem az olvasók. Igen, Önök. Mert akkor a sok öltönyös politikus, bálozó vidéki értelmiség és partizó ifjúság mellett számos olyan fotót tudnának itt nézegetni, mint ez a tengerfenéken pihiző, kedves tekintetű, piros ajkú denevérhal. Sajnos ezt a képet még nem én készítettem.

Biztos mindenki ismeri az úgynevezett „captcha” védelmet. Ez az a kis szövegdoboz, amelybe be kell írni betűket, számot, szót, hogy utána bejegyzéseket, üzeneteket tudjatok hagyni az interneten. (Van itt a blog hozzászólásoknál is.) Azért lettek kitalálva, hogy távol tartsák azokat a robotokat, melyek a webet pásztázzák és reklámokat nyomnak annak minden létező kis üregébe. Ezeket a robotprogramokat először egy sima számmal vagy pár betűvel távol lehetett tartani, mára azonban egész jól megtanultak olvasni, így egyre rafkósabb „captcha” megoldások születtek.

Néhány közülük annyira rafkós, hogy nemcsak a robotoknak, hanem az embereknek is feladják a leckét. Az alábbiba például a Facebook-regisztrációnál ütköztem. Egy darabig próbáltam értelmezni, aztán frissítettem az oldalt. Szerencsére másodszorra egy fokkal könnyebb volt a rejtvény.

“Július elsejétől kilencmilliárd euró értékben enyhítik a polgárok adóterheit, hét százalékkal emelik személyi jövedelemnek az adómentes részét. Egyúttal csökkentik a fogyasztók, a tömegek társadalombiztosítási hozzájárulását.

A legszerényebb jövedelmű családok egyszeri támogatásként száz-száz eurót kapnak egy-egy gyerek után .A konjunktúraélénkítés része, hogy két és félezer euróval (650-700 ezer forint) segítik azokat, akik kilenc éves vagy annál idősebb autójukat újra cserélik.”

Teljes hír a Kossuth Rádión

Este hosszú telefon egy közeli ismerőssel. Itthon van Amerikából „L”, mondja. „L” a közös legjobb barátok egyike, aki már több mint két évtizede Kaliforniát választotta lakóhelyéül. Aztán részletes másodkézbeli információkat kapok, hogy mit is jelent a válság odaát. Kurva világ van arrafelé, legalábbis kaliforniai mércével. Ami valószínűleg más, mint a mienk, mert „L” azért csak visszautazik a héten.

„Az embereknek fogalmuk sincs, hogy mi történik velük, mi is ez az egész, és hogy mi áll előttük” – elemzem józanul a hazai helyzetet, majd végigvesszük a lehetséges forgatókönyveket. „Én a történelmi tapasztalatok alapján, legrosszabb esetben akár egy polgárháborút is el tudok képzelni” – mondom. „Á, ehhez mulyák a magyarok” – mondja a radikális ismerős, aki mellesleg a világ legszelídebb embere. Majd megint inkább „L”-ről beszélünk, meg hogy a Sziklás-hegység szebb-e, mint a Mecsek.

A Borostyánkő Áruháznál elhárított jégdugó mellett egy másik is hízik a Szelestey utcai híd felett nem sokkal.

„Basznak ezek mindenre” – kommentálta a látványt egy arra járó hatvanas férfi, de azt nem fejtette ki, ki is a megszólíttatott: a patakfenntartó szervek, a politikusok, a patak mellett lakók, netán az égiek? Szerintem meg szép.

Szombat reggeli csengetés. Az ajtóban két hölgy áll, egy fiatal és egy középkorú, kezükben egy-egy nyitott, viseltes könyv. Én álmosan pislogok, ők meg láthatóan be szeretnének jönni. „A környéken mindenkit megkeresünk. Az Úr csodálatos üzenetét hoztuk” – mondja egyikük.

Hát ja. Nem lehet könnyű foglalatosság ez sem, de ez van, mindenkinek megvannak a maga problémái. Nekem például a téli bakancsom főzője mindig kiugrik a fémkampókból.

Mondtam én, hogy nagy kaland a téli bringázás. Reggel kellemesen lehűl az ember keze a kormányon, este meg sötétben megy haza, és elszámolja magát, a megszokott feljáró előtt ugrat fel a járdára. A ráfordulási szög lapos, a másik, alacsonyabb padkánál ez simán elég, itt viszont nem. Az első kerék visszapattan a szegénykőről, engem visz tovább a lendület, egy századmásodpercig nem tudom eldönteni, hogy nyújtsam-e már előre a kezeimet, hogy mégse az okos kis buksim csapódjon az aszfaltra, vagy markoljam-e meg még jobban a kormányt. A második verziónál maradok. Az egyensúlyomat persze elvesztem, koordinálatlanul kacsázom, lábam furcsa táncot jár az aszfalton az arra közlekedők őszinte érdeklődésére, miközben az adrenalin-szint is lökésszerűen emelkedik.

De a kormányt nem engedem el, és sikerül megnyernem a csatát. Jó jel.

Biciklizni mindig jó, januári reggeleken meg különösképpen. Az élvezetek fokozásához jelentősen hozzájárul, ha mínusz nyolc fokban otthon felejtjük a kesztyűt.