A történet múlt éjjel egy óra tájban kezdődött, amikor is az egérmutatóm megállt a monitor közepén. Először azt hittem, kifogyott az elem az egérből (nem lepődtem volna meg), majd azt, hogy lefagyott a rendszer (meglepődtem volna). De amikor semmire nem reagált a gép, mi több, az újraindítás után nem találta a meghajtót, kezdtem parázni, hogy a baj ennél jóval nagyobb: behalt a vincseszter. Nem is akárhogy. Éjjel aludtam vagy 1 órát, miközben azon járt az agyam, hogy mit is halmoztam fel a vasdarabon az elmúlt 7 évben (nem egy új cucc, na), olyant, amiről nincsen mentésem. A lista hajnalra fejemben vészesen hosszúra nyúlott, de minden szájszélrágás ellenére a gép reggel sem volt hajlandó megnyekkenni.

Délelőtt a szerkesztőségi gépen tettem-vettem, de csak alibiből, az eszem máshol járt, a bekövetkező lehetséges forgatókönyveken töprengtem: egyik rosszabb volt, mint a másik, főleg, mikor – néhány kudarcos szoftveres újraélesztés után – fiam felfedezte, hogy az egyik IC lába megpörkölődött (lásd a mellékelt ábra). És ez a milliméternyi feketedés elég ahhoz, hogy évek szorgos rendszerépítésének nyakára tegye a kést. Ám amikor már minden veszni látszott, jött a hollywoodi fordulat: egy transzplantációs műtét. Véletlenül találtunk egy donor-vincsesztert, amelyről leoperáltuk a panelt, majd – fiam vezényletével – átettük a sérült vasra. És láss csodát, a gép délután 5 óra felé új életre kapott, ezeket a sorokat már a jó ismert környezetből pötyögöm be.

Múltkor a sikeres memóriakártyás műtét (még mindig megy), most meg a vincseszteres sebészet, kíváncsi vagyok mi lesz a legközelebbi. Szóljatok, ha van valami, megjött az étvágy!