Ez már csak ilyen sportos hétvége volt

A vasárnap reggeli filozofikus és izzasztó futás után a hétfő délután a kevésbé filozofikus, viszont legalább annyira izzasztó foci következett, mely során a kiváló hangulatú, és a pórnép számára is szimpatikusan nyitott SZSE pálya füvét sikerült – mérsékelt tempóban – felszántani. Az ellenfél Morn csapata volt, a vége döntetlen környéki lehettet, habár az oxigénhiány miatt a matematikai műveletek kissé elhanyagolódtak.

Újfent rá kell jönnöm, hogy mennyire jó játék a labdarúgás. Olykor azon kapom magam, hogy még az sem kizárt, hogy érdekelni fog a nemsokára induló Eb is. Abban viszont van valami komikus, hogy – jobb híján – az ember úgy választ magának csapatot, mint amikor lottószámokat ikszel be: néhány szám valamiért közelebb áll hozzá, de amúgy gyakorlatilag édes mindegy. Azt hiszem, Horvátország és Törökország mellett teszem le a voksot. De ez még nem biztos.

Viszont az SZSE pálya tényleg jó, ritkán jut eszébe az embernek affelett örvendeni, hogy valami úgy működik, ahogy kell, de ez most tényleg olyan.

Két hét kihagyás után ismét futottam tegnap, még ma reggel is lábaimban érzem a kilométereket, habár olyan sok azért nem volt. A legjobb az, amikor az ember elhagyja a várost, és kiér az országútra, ahol végre maga lehet. Ilyenkor dől el, hogy le tudom-e állítani az agyamat, hogy gépiesen tovább pörögjön a napi ügyek körül, vagy sikerül észrevennem a valódi világot mellettem, az útszéli füvet, a szántót, ami mögött a fasort lágyan fújja a szél, vagy éppen a lepkéket, melyek ugyanazon színekben és mozdulatokkal repdesnek, mint ahogy a gyermekkorom emlékképeiben él. Látszólag jelentéktelen ügy.