Az Inforádió híre szerint már csehül sem állunk.

„A magyarországi bruttó átlagfizetés 30 százalékkal alacsonyabb, mint csehországi” – olvasható itt, ami önmagában sem túl örvendetes, ráadásul a részletek még ennél is lehangolóbbak.

Az már csak én teszem hozzá, hogy a különbség növekedni fog az elkövetkezendő években, és nem is lassan. Mikor itt voltak a városházán a csehek, és előadták magukat, elég egő volt, amikor táblázatokkal összehasonlították a két országot.

Viszont az albánokat szerintem egyelőre verjük. Lassan olyan lesz ez is, mint a magyar foci: egyre messzebb kell menni olyan ellenfélért, akit le tudunk győzni.

Részletek.

Ezúttal a Szelestey utca és a Vörösmarty utca sarkán álló Zorba Gyros büfé az áldozat. Az ablakon tábla, hogy az üzlet kiadó, az viszont nincs kiírva, hogy elköltözött volna valahova.

Szóval ennek annyi.

Pedig mi még írtunk is róla.

És valahogy úgy érzem, hogy ehhez az egész moslékhoz nekem semmi közöm nincs, mint ahogy a parlamentben szónokló figuráknak sincs semmi közük hozzám. Nem tudom, kik ők, és mit képviselnek, de hogy engem nem nagyon, az biztos. Vagy csak kiválóan álcázzák. Mert innen az íróasztalomtól bizony kurvára úgy tűnik, hogy ezek az urak és hölgyek, fényévnyi távolságra keveredtek a valóságtól, a képviselői demokráciától, az egyetlen dolog, ami szemük előtt lebeg, az a masszív és egynemű saját érdek.

Évekkel ezelőtt beleragadtak valamibe, ott taposnak a – mondjuk finoman – mocsárban, de minden mozgás csak azt eredményezi, hogy mélyebbre süllyedjenek benne. És miközben sülylednek, magukkal rántanak mindent és mindenkit.

Annyira magába fordult az idő, hogy én már azon sem csodálkoznék, ha Magyarország új miniszterelnöke mondjuk Losonczy Pál lenne.

Annak idején azért haragudtam a kommunistákra, mert nem volt banán. Most banán van, de talán nem vagyok egyedül, akik úgy gondolják, még akad apró-cseprő törlesztenivalója az utódpártnak. Például a tengeri halak terén, ami a banánnal együtt hiánycikk volt anno, pontosabban csak orosz olajoshal volt, különösen Csernobil után jöttek komoly készletek.

Mindent összeadva, a törpekormány most igazán felvállalhatnák a német gyorsétterem, a Nordsee ügyét, legalább valami kézzelfoghatót is csinálnának.

Szóval ide kellene csábítani valahogy őket, kapjanak támogatást, adómentességet, különtörvényt vagy bármit, ezek eddig is sok mindenkinek kijártak, pedig zömük nem is árul tengeri halat. Érthetetlen.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma Bécsben teleettem magam hallal egy Nordsee-ben (itt készült a kép), de a vásárlói komfortérzetemet mind Ausztriában, mind Szlovéniában erősen beárnyékolja, amikor németül vagy szlovénül kell megértenem – vagy kiejtenem – azoknak a tengeri élőlényeknek a nevét, amelyeket magyarul is alig kapizsgálom. Nem is beszélve a távolságról és a magasabb ottani árfekvésről.

Egyébként két évvel ezelőtt felröppent, hogy mindjárt jön Magyarországra a Nordsee, aztán valahogy mégsem ért ide.

Hihetetlen, de csak most mentem át először a bucsui határátkelőn, miután totálisan megnyitották. Lassítani csak azért kell, mert lerakták terelőnek ezeket a betonizéket.

Hát jöttek elő emlékek, de nem sírom vissza azokat az időket, amikor mind a megyarok, mind az osztrákok kéjjel szívatták az átutazókat.

Örülhetnénk jobban is ennek a dolognak, csak éppen most kaki van a ventillátorban.

“A magánorvosnál kapott ellátás díjának 70 százalékát kifizetné az egészségbiztosító, a beutaló nélküli ellátás díjából az orvos is részesedne, a háziorvosok a szűrővizsgálatok után kapnának plusz támogatást – javasolja az április 30-án távozó Horváth Ágnes egészségügyi miniszter”. Folytatás itt.

Ezek például nem is hülyeségek.

Lehetséges magyarázatok:

1) Most értek be a fejében a gondolatok.

2) Mivel már nincs tétje, előállhat akár értelmes dolgokkal is.

3) Csak a távozása szépíti meg az ötleteket.

4) Ezek is hülyeségek, de csak később derülnének ki, hogy miért.

5) Soha nem fogjuk megtudni, mi a túró ez megint.

Biztos nagyon menni fog a most épülő Aldi, de ma koradélután a Pennyben nem kellett sorban állnom. Hogy finoman fogalmazzak.

Az történt ugyanis, hogy amíg a zöld kártyára vártam, a közeli szervizből egy cekkerrel átugrottam a német diszkontláncok – szerintem – leggyengébbikébe, ahol nyitás óta nem voltam. A jelek szerint nem csak én kerülöm az üzletet: az eladók és a biztonsági személyzet kb. kétszer annyian volt, mint a vásárlók. Legalább nem kellett tülekednem a tejespultnál.