William Somerset Maugham regényét már hetekkel ezelőtt befejeztem, szépen vissza is tettem a polcra, ahol majd feltételezhetően az elkövetkezendő évtizedeket tölti, eszembe sem jutott, hogy írjak ró, de aztán kitört belőlem a lázadó: merthogy mégiscsak sokkal fontosabb egy jó könyv, minthogy mi lett az eredménye az Andorra elleni meccsnek, vagy éppen arról tűnődni, hogy Botka Laci vagy Gyurcsány Feri nullázza-e le hatékonyabban az úgynevezett magyar baloldal esélyeit.

A The Moon and Sixpence ravaszul megírt könyv

Színtiszta klasszikus szépirodalom a 20. század elejéről, semmi köze a lektűrhöz, a szókincse, mondatszerkesztése, mondanivalója kellően emelkedett, de mégis úgy olvastatja magát, mintha ponyva lenne.

Néha már felmerül bennünk a gyanú, hogy Maugham nem volt más,  mint egy roppan ügyes mesterember, aki semmi különöst nem csinált, csak a népszerű témákat időt álló és olvasóbarát formába öntötte.

Ebből a szempontból az angol író kicsit olyan, mint a fél évszázaddal később az amerikai John Updike, akinek az amerikai valóságról és a bennünk dolgozó zavaros indíttatásokról szóló könyveit ugyancsak lehetett falni. És legalábbis – bevallom – faltam őket annak idején.

A népszerű magas irodalommal egyébként ugyanaz a baj, mint az Lehár-operettekkel vagy a Colombo-sorozattal. Könnyű lefitymálni őket, csak éppen utánozhatatlanok.

A The Moon and Sixpence főhőse Charles Strickland, aki egy nap otthagyja londoni brókeri állását, feleségét és gyerekeit, és váratlanul Párizsba utazik.

A jól szituált család és az ismerősök meg vannak győződve, hogy valami kis nőcske van a dologban, amin talán lehet segíteni, ám kiderül, a baj ennél sokkal nagyobb: a férfi kitalálta, hogy belőle festő lesz.

A narrátor – a család egyik barátja – elbeszéléséből gyorsan és kontúrosan rajzolódik ki Strickland excentrikus alakja: egy végtelenül önző, cinikus és önelégült férfi, akit a legcsekélyebb mértékben sem izgatnak elhagyott gyerekei, a kétségbeesett feleség, az öngyilkosságba kergetett újkeletű szerető, aki mellesleg barátja felesége és aki csak egy akthoz kellett, de önmaga környezete, fizikai állapota és anyagi helyzete is hidegen hagyja.

Festményeket nem ad el ugyan, nem is nagyon érdekli ez a vetület, de utólag kiderül, zseniális munkákat hagyott maga után.

A nem mindennapi élet utolsó szakasza Tahitin zajlik, és ez talán már annak az egy százalék olvasónak is gyanús, aki esetleg nem olvasta el a fülszöveget.

The Moon and Sixpence alaptörténetét ugyanis Paul Gauguin élete ihlette.

Miközben olvastam, roppant büszke voltam arra, hogy most aztán végre abszolút képbe kerülhetek a híres francia festő életét illetően, de amikor a  regényt befejezve nekiláttam összehasonlítani a Maugham-könyvet és a valóságot, kiderült, hogy nem fedi egymást a kettő, a Tahiti-évek még úgy ahogy, ám a korábbi időszak inkább szépirodalmi fikció, mintsem életrajz.

Mindegy is, a The Moon and Sixpence témája amúgy sem egy francia festő története, még csak nem is a festészet ezen izgalmas periódusának bemutatása, hanem maga a művészi alkotófolyamat, annak öntörvényűsége, desztillált formája, kompromisszummentessége és a hétköznapi élettel való összehasonlíthatatlansága én inkompatibilitása.

Azon persze el lehet vitatkozni, hogy az ilyen típusú alkotókra vonatkoznak-e az általános etikai szabályok, a végeredmény felmentést ad-e az emberi normák felrúgására, de gondolom, közületek is többen észrevettétek, hogy a mocsokból nem egyszer éteri tisztaságú műalkotás születik.

A regény nemcsak azért kellemes olvasmány, mert annak idején jól megírta Maugham, de különös ízt kölcsönöz napjaink gyakorlata, ahol az alkotó személye belesimul a hétköznapokba, ugyanakkor a művészeti alkotás folyamata dagonyázik a politikai és üzleti mocsokban, a végeredmény pedig nemcsak művészileg, de etikailag is óhatatlanul elbukik a mérlegelésnél.

A regény magyarul Az ördög sarkantyúja címmel került forgalomba

Értékelés: 8/10