Már akkor sem gondolták át a dolgokat.

Bevallom, nem rendelkezem a kellő mennyiségű hivatalos statisztikával, de van egy olyan érzésem, hogy hűbelebalázs ügyekben igencsak a világ élvonalába tartozunk.

Hirtelen ötlettől vezérelve bezárjuk, majd kinyitjuk a boltokat vasárnap, egy tollvonással államosítjuk a nyugdíjpénztárakat, vagy éppen hirtelen felindulásból délutánonként átírjuk az alkotmányt.

Az egyéb példákat napestig bárki tudná sorolni.

Hogy ennek mi az oka, nem tudom, talán a néplélek, talán az, hogy nálunk roppant könnyen kerülhet roppant komoly pozícióba olyan, akinek halvány fogalma nincs a dolgok működéséről, ellenben valakinek a valakije, vagy ha az sem, akkor jó káder. Ez utóbbi általában annyit jelent, hogy jó helyen jókorákat tud bólogatni.

A hűbelebalázs döntések nemcsak nem oldanak meg semmit, de jellemzően még a korábbinál is nagyobb kalamajkát okoznak, ami nem nagy csoda, hiszen az illetékesek nemcsak az okokat, de a következményeket sem látják át.

A hülye döntéseket hozó alkalmatlanok aztán szinte kivétel nélkül a helyükön maradnak, ha nagyon elcsesztek valamit, maximum lovat váltanak. Ha szétnéztek a környezetetekben vagy a minisztériumok környékén, úgyis tudjátok, hogy miről beszélek.

A helyükön maradnak például azok az okostojások, akik a minisztériumok mélyén kitalálták a magyarországi közoktatás új rendszerét (KLIK), amivel úgy oldattak meg egy közepesen súlyos problémát (önkormányzatok eladósodottsága), hogy mellette még generáltak nyolc-tíz igen komolyat (a pedagógus-sztrájkok csak a felszínt pedzegetik, az igazi gondok sajnos máshol vannak, és sajnos nem is orvosolhatók könnyen).

(Úgy képzelem el, hogy az okostojások azt a feladatot kapták, hogy oldják meg, hogyan lehet a magyar közoktatást államilag, politikailag lenyúlni központosítani, a többi mellékes dolgot pedig találják ki valahogy.  Ezt sikerült.)

Csekély vigasztalásul szolgál, hogy láthatóan korábban sem mentek átgondoltabban az ügyeink.

Az iskolai példát nem véletlenül hoztam fel.

Most olvasom ugyanis Kertész Imre K. dosszié című regényét, amely a Nobel-díjas író beszélgetős önéletrajza.

Ebből kiderül, hogy a numerus clausus értelmében a második világháború előtt a zsidó gyerekek csak számarányuknak megfelelően mehettek felső iskolákba.

Valószínűleg nem gondolták át az akkori okostojások, hogy ennek milyen mellékhatásai lehetnek. (A fasisztáknak bólogató okostojásokat valamiért még az átlagnál is butábbnak képzelem el.)

Szóval az lett belőle, hogy bizonyos állami gimnáziumok indíthattak tiszta zsidó „B” osztályokat. Csak hát ide nehéz volt bekerülni, csak kiváló képességű gyerekeket vettek fel.

„Mekkora marhák voltak: létrehoztak egy osztályt a megvetett fajta elitjéből” – mondja Kertész, amikor iskolájáról, a Madách Gimnáziumról beszél.

A kiváló pedigréjű „A” osztályokba ellenben boldog-boldogtalan mehetett, ahol nyilván fel is hígult a színvonal.

Ennek pedig az lett a következménye, hogy a tanárok titokban vetekedtek azért, hogy zsidó osztályokban taníthassanak.

Valószínűleg nem ez volt az eredeti cél.

Később aztán – és ezt már én teszem hozzá – újabb fordulatot vettek az események, amelyek azonban túlmutatnak a magyar hűbelebalázs mentalitáson.

Igaz, a bólogató okostojások ahhoz is kellettek.