Nem tudom, mik a tapasztalataitok Torkos Csütörtök ügyében, nekem nagyjából semmi.

Nem kétséges, hogy a közmédia soha nem volt sikertörténetnek állítja majd be az ideit is (ezért kapja a pénzét, mondhatjuk szomorúan), ám én gyanút fogtam, merthogy szerény ismeretségi körömben nemhogy vita témája lenne a február 11., de soha sehol senki nem említette egy árva szóval sem.

Nos, a csend nem teljesen véletlen.

A rendezvény hivatalos honlapja szerint Szombathelyről mindössze három helyszín (Mini Reggeliző, Mészáros Cukrászda, Pizza Itália Szőlőskert) csatlakozott az országos akcióhoz, és ha úgy vesszük, egyikük sem klasszikus étterem.

És bár Vas megyéből más vendéglátók is találhatók az aktuális nyugat-dunántúli listán, az összességében elég foghíjasnak tűnik; finoman szólva is mérsékelt a vendéglősök lelkesedése.

Ez utóbbi – valljuk be – érhető.

Merthogy miért is lenne az jó nekik, ha egy évente egyszer tömegek rohamozzák meg őket, akiknek kiszolgálásához talán elég személyzetük sincs hétköznap délután, ráadásul talán egy fillér hasznuk sincs az egész cirkuszon.

Ami a marketinget illeti: aki csak a félár miatt megy el enni, az nem valószínű, hogy majd visszatér és alaposan a zsebébe nyúl.

Mert, barátaim, a magyar vendéglátásnak nem az a baja, hogy túl drágán dolgozik. Éppen az ellenkezője: kénytelen spórolni mindenen, hogy minél nyomottabb árat tudjon az étlapra nyomtatni, mert így talán még akad vendég.

Ezt néhány évvel ezelőtt tették elém egy sárvári étteremben. Nem csütörtökön történt, de igen finom volt. Nem tudom, hogy hogy vagytok vele, de én el tudnám képzelni azt a luxust, hogy heti kétszer ilyent eszem valahol.

Aki alkalmanként kimozdul az országból, vagy átnéz a szaporodó pengésdrót-kerítéseink felett, az tudja, hogy ami nekünk drága, az valójában roppant olcsó, csak éppen a fizetéseink olyan alacsonyak, hogy magunk is elpirulunk, ha átszámolni kezdjük őket.

Az alkalmazottak és a piacról élők azt is tudják, hogy minden harsány sikerpropaganda ellenére  valójában napi küszködés a magyar valóság.

Az éves egyszeri torkoskodás bizony csak egyike a központilag vezérelt pótcselekvéseknek, a hazai éttermeket nem a féláron kínált szalontüdő, hanem az mozdítaná előre, ha a nettó fizetések mondjuk minimum duplájára nőnének.

A döntéshozóink zöme sajnálatos módon nem ezen a kétségkívül kihívást jelentő feladaton töri a buksiját, hanem a mézesbödön körül torkoskodik, és már régen nemcsak csütörtökön.