Majdnem minden reggel a Vépi úton hagyom el a várost. Ha elég korán visz arra az utam, a szokásosnál is nagyobb figyelemmel pásztázom az út jobb oldalát.

A félsötét vagy derengő hajnali fényben ugyanis emberek botorkálnak az aszfalt szélén, olykor súrolják őket az arra elhaladó autók, miközben őt háttal a forgalomnak igyekeznek az ipartelep felé.

Bíznak benne, hogy aznap reggel sem üti el őket senki.

Ők azok, akik 8-10 órát lehúznak a szalag mellett, a hideg raktárakban, jobb esetben egy szűkös irodában, számítógép fölé hajolva.

Ők azok, akik miatt még működik az ország.

Ők azok, akik miatt van pénz stadionokra, ingyenes Fő téri koncertekre, pártirodákra, felesleges intézményekre, lecsurranó mellékesre.

Ők azok, akinek már nem jut néhány száz méter járda.

Senki nem gondolja úgy, hogy a működő reformokból, nagy milliárdos beruházásokból, a zsíros megrendelésekből a “segítés városá”-ban talán ki kellene azt a néhány milliót hasítani, hogy ne szó szerinti életveszélyben kelljen munkába járniuk a téli, hideg, csúszós reggeleken.

Reggelenként én is csak kiteszem az indexet balra, és letudom az egészet egy blogbejegyzéssel.