Tavaly augusztus végén a tartalom és a forma kapcsolatát boncolgattam egy kellemesen köldöknézegető blogbejegyzésben.

Konklúzióként azt a közhelyet közöltem veletek, hogy hiába a népszerűnek tűnő témák (pl. London, macska, kábítószer, jó útra térés stb.) egy könyvben, ha valaki nem tud írni.

És ennek ellentéte is igaz: a leglaposabbnak tűnő téma (afrikai utazgatás a 80-as években) is lebilincselő tud lenni, ha szakértő nyúl hozzá.

A fenti konklúzióra most újabb bizonyítékot prezentálok a párhuzamosan olvasott könyvek világából.

Andy Leeks könyvét, az As They Slept-et (Miközben ők aludtak) melegen ajánlották az Amazonon, amikor könnyed, humoros, kortárs angol szerzőt kerestem.

Nemcsak az olvasói csillagok száma, de első olvasatra a fülszöveg alapján is ígéretesnek tűnt. Egy harmincas éveiben járó London-környéki ingázó rájön, hogy mindennap mennyi megy veszendőbe el a vonaton való bóbiskolással. Ő az alvás helyett naplóbejegyzéseket kezd írni a mobileszközével.

Persze gyanút foghattam volna. Merthogy pusztán az elhatározástól még nem biztos, hogy egy bejáró hivatalnok hirtelen jó íróvá válik. És hát Andy Leeks nem vált azzá.

A tisztesség kedvéért elolvastam az összes bejegyzését, de olykor erőt kellett vennem magamon, és időközben az is megfordult a fejemben, hogy lehet, a címben levő alvással nem annyira utastársaira, mint a leendő olvasóira célzott az író.

A fickó vonatos gondolatai a réteges öltözködésről, karácsonyfákról, az ünnepek áthelyezéséről, a nyomtatott sajtóról talán túlmutatnak egy bejáró Coelho szintjén, de még így is meglehetősen laposak, és mindehhez jön még a reménytelen írni nem tudás.  Ha nagyon gonosz akarnék lenni, azt írnám, hogy esetében harmonizál egymással a tartalom és a forma.

Mondjuk úgy kell nekem, miért az Amazon olvasói csillagai alapján tájékozódom.

Szerencsére kompenzálom magam a párhuzamos könyvvel.

Amikor a könyvtári kiárusításokon hirtelen felindulásból megveszem a leselejtezett, klasszikus vászonborításos, 100 forintos regényeket, mindig bennem motoszkál, hogy hülyeséget csinálok, merthogy ezen régimódi történeket felett biztos eljárt az idő. De szinte mindig magasan az elvárt szint felett teljesítenek. Ilyen apró örömök teszik széppé az életet.

Tavaly egyenesen a dobogó csúcsán végzett a  Híd a Drinán, meghökkentően jó volt az 1953-as Alain Robbe-Grille-regény, a Radírok, és szintén nagy élmény volt  Penelope Fitzegard könyve.  És akkor ott van még Carson McCullers és sokan mások a leselejtezettek csapatából.

Theodore Dreiser 100 forintos és 800 oldalas könyvének, az Amerikai tragédiának még csak a negyedénél járok, de már most látom, hogy jó vásárt csináltam vele.

Az 1925-ben született regény talán a francia naturalizmussal mutat rokonságot, de lehet, célszerű a sztenderd amerikai realizmus felől közelíteni felé, amely egyszerre áll páros lábbal a földön, de amelynek kiemelkedő alkotásai előszeretettel és magabiztosan mutatnak túl önmagukon, gyakran messzebb, mint a roppant elvontnak és roppant művészinek szánt európai alkotások.  (Innen jut eszembe, hogy mennyiire kedvemre való volt a bécsi hiperrealista tárlat is, és mennyire nem tudtam mit kezdeni az erotikusnak szánt francia művészfilmekkel.)

Dreiser úgy matat hideg fejjel és fogaskerékszerűen egymásba kapaszkodó mondatokkal a valóság részletei között, hogy feszes is marad, miközben lassan-lassan halad előre. Nem könnyű mutatvány, így aztán meg sem lepődtem, amikor a regényt megtaláltam a Time magazin legjobb 100 angol nyelvű regénye között.

Szóval ígérem, ezentúl alaposabban fogok tájékozódni, mielőtt könyvet rendelek.

Ti pedig olvassatok mindennap!