Néhány héttel ezelőtt az egyik Facebook-bejegyzésben – már a fene sem emlékszik, milyen összefüggésben, de – előjött a Nagy Indiánkönyv, ami aztán mindenféle garantáltan facebookmentes emlékeket hozott elő belőlem.

Mindenekelőtt egy erősebb gyerekkorit. 9-10 éves vagyok, amikor az első indiános könyveimet kapom anyutól, hogy aztán két-három év alatt (akkor sokkal hosszabbnak tűnt ez az időszak, hiszen minél fiatalabbak vagyunk, annál lassabban járnak az órák) végigolvasom az összes ilyen könyvet, amely fellehető volt a dél-dunántúli iparváros egyetlen könyvesboltjában és a helyi kiskönyvtár polcain.

A Nagy Indiánkönyv talán az egyik húsvétra érkezik és valóban egy nagy indián könyv: öt Cooper-regény egyetlen vastag kötetbe kötve.

10 éves korában az ember nem az irodalmi értékek alapján ítéli meg a könyveket, így nemsokára a Karl May-könyvek lesznek a kedvenceim, de Vadölő, Csingacsguk, Bőrharisnya és a többiek történetei érezhetően mélyebbről jönnek, és valószínűleg nagyobb hatást is tesznek rám.

Szóval ott olvasok a fiúszobában a Gabi-heverőmön, mellettem egy subázott falvédő valamilyen erdőrészlettel, felettem az apu által készített könyvespolc. Az előbbinek meleg színe van, az utóbbi pedig a legnagyobb az ismertségi körömben.

Ugorjunk.

James Fenimore Cooper neve váratlan helyen és időben bukkant fel újra. Angolszakos hallgató vagyok, az amerikai irodalom története órán az előadó hosszan beszél az íróról és a műveiről, hogy Leatherstocking így, Deerslayer úgy. Meglepődök, mert valami olyan homályos előítélet dolgozott addig bennem, hogy egy indiános történetnek semmi helye nem lehet egy főiskola komoly előadótermében. És örülök, hogy ezek szerint mégis van.

Ugorjunk.

Már javában tanár vagyok, és egyik tanév végén örökre otthagyom a közoktatást és vele néhány kellemes emlékű kollegát. A közoktatásnak leginkább tanulságokat köszönhetek, a kollegák egy szűk csoportja viszont búcsúajándékként meglep Richard Ruland és Malcolm Brad Bury Az amerikai irodalom története című művével (Corvina, Egyetemi Könyvtár sorozat, 1997).

Nos, ez a bizonyos könyv nyolc oldalon keresztül tárgyalja James Fenimore Cooper munkásságát, kiemelt figyelmet fordítva a Nagy Indiánkönyv történeteinek.

Azt, hiszem, annyival tartozom a falvédőnek, a kisszobának, apu polcának, a főiskolai előadónak, egykori kollegáimnak és nem utolsósorban Vadölőnek és Csingacsguknak, hogy idézzek a könyvből:

A Bőrharisnya (eredeti címén: The Pioneers) regényről (1823):

„Ám ahogy a cselekmény halad, és a telepesek törekvései kezdenek kevésbé egyértelmű erkölcsi megvilágításban mutatkozni, mind Natty, mind barátja, Indián John, avagy Csingacsguk – mellesleg az első összetett indiánábrázolás a szépirodalomban -, mind nagyobb méltóságra tesznek szert, sőt, valamiféle természeti transzcendenciára, mint a haldokló ősvadon sorsának kifejezői. Amikor Natty alakját megalkotta, Cooper alapvető témára bukkant: fölismerte, hogy magában a vadonban benne rejlik egy másik életforma lehetősége, egy olyan eszményi életé, amely kívül esik a jogi és társadalmi konvenciókon, és kizárólag a minden külsőségtől megfosztott erkölcsi törvények irányítják, a romantika szellemében.”

 

„Az utolsó mohikánban (1826) Cooper visszaviszi hősét az 1757-es évbe, az erdős határvidék világába, ahol a mindaddig jószerivel szűzföldnek számító területeken éppen kiirtják az indiánokat. Ebben a vérfagyasztó epizódokban bővelkedő kalandregényben Natty ráébred valódi helyzetére: akárcsak az indiánok, ő is egy határterület lakója, nincsen saját népe, az utolsó a maga fajtájából.”

 

„A préri (1827) újabb átalakulásról tanúskodik. Cooper ekkor már Párizsba költözött, hogy maga és gyermekei számára biztosítsa a történelmi stúdiumok lehetőségét. Itt lezárul Bőrharisnya pályafutása. Eljárt fölötte az idő: többé nem vadász és harcos, hanem vadorzó a haldokló nyugaton. Itt tölti el élete utolsó éveit, és úgy hal meg, ahogyan élt, mint a vadon filozófusa. Megvan benne a hasonló helyzetű emberek minden természetessége és igazsága, ám hibáikból csak kevés, bűneikből pedig semmi. . …Halála egyszerre jelent beleolvadást a természetbe, akár a romantikusoknál, és egy korszak végét, mivel a történelmi körforgás következő fázisa intézményeket hoz majd létre, törvényt alkot, városokat emel, ám eközben porrá zúzza mindazokat a filozófiai és erkölcsi értékeket, amelyeket Natty képvisel.”

 

„Cooper még egyszer visszatért a Bőrharisnya-legendához, és megírta a Pathfindert {Nyomkereső, 1840); ebben a történetben Nattyt elfogja a kísértés, hogy beilleszkedjék a társadalomba és családot alapítson, ám idővel ráébred, hogy ez az ő számára lehetetlen: őt sorsa az új Ádám szerepére szemelte ki. A Deerslayerből (Vadölő, 1841) megtudjuk, milyen lelkiismeretfurdalás kínozta Nattyt azután, hogy első ízben ölt, és hogy ezt követően miként nyugszik bele abba, hogy a természet nemcsak örömöt, hanem fájdalmat is kínál. Cooper egész életművének legmélyebben mitikus és romantikus jelenetei közül jó néhányat találunk ebben a regényben.”

Konklúzióként:

„Senki nem állíthatja Cooperről, hogy pontos és fegyelmezett regényíró volna: könyveit magukkal ragadja tulajdon lendületük, nyelve furcsán ingadozik a tudományos fogalmi nyelv és a romantikus fennköltség között, a mellékszereplők pedig gyakran durván leegyszerűsített jellemek. Mint arra Mark Twain is rámutatott, Cooper gyakran fittyet hány a valószínűségnek. Mégis, ő a korai amerikai regény átalakulásának kulcsfigurája: az amerikai regény hódító útja a könyvkereskedelemben jószerivel azzal a regényáradattal indult el, amelyet az ő utánzói hoztak létre.”