Az elmúlt hetekben nem egy estém úgy alakult, hogy ültem az egyik régi karosszékben, és egymás után hallgattam cd-imet.

Van belőlük néhány, többségüket a kilencvenes években vettem. Gyakorlatilag mind eredeti.

És be kell vallja, roppant meg vagyok elégedve az ízlésemmel, mivel 100 százalékig ma is vállalhatók, mi több, 90 százalékuk ma is élvezhető, legyen az indie, triphop vagy drum ’n’ bass.

És mire a nap végére végighallgatom az adagomat, 8-10 lemezt, mindig arra a következtetésre jutok, hogy de jó lenne cd-ket vásárolni.

Milyen izgalmas lenne válogatni a polcokon, belehallgatni ebbe-abba, majd 3-4-et leblokkoltatni a pénztárnál.

Otthon leszedni a fóliát, kipattintani a tokot, elővenni a kis füzetkét, megszagolni, nézni a design-t, ami képzőművészettel egészíti ki a zenét.

A lemez azért más, mint az mp3, mert tárgy. Meg lehet fogni, fel lehet tenni a polcra, kölcsön lehet adni, oda lehet ajándékozni és el lehet veszíteni. Egyedi dolog egy arcnélküli, egyenruhás korban.

Szóval ha sok pénzem lenne, azt hiszem, megint vásárolnék cd-ket.

Valószínűleg sokan hülyeségnek tartjátok ezt az ötletet a digitális korszakban, de elég hülyeséget csináltam már korábban, hogy elférjen mellettük ez is.