Mindig van bennem egy enyhe nyomás, mert bármennyire aktív vagyok (munkamániás, mondanátok, szerintem csak szeretem, amit csinálok), minden napot rövidnek érzek.

Ha háromszor ilyen hosszú lenne egy nap, akkor is nyúlfarknyinak tűnne, annyi mindent kellene megcsinálni, megnézni, elolvasni.

Minden nap kapok például értesítést a LinkedIn nevű közösségi portáltól (olyan, mint a Facebook, csak intelligensebb), de szinte soha nem foglalkozom vele.

Tegnap – csak úgy véletlenül – rákattintottam az egyik linkajánlatra.

Ez egy Shakespeare-oldalra vitt, ahol a szerző (egy Shakespeare-idézet kapcsán) arról értekezik, hogy Steven Spielberg egyike a legnagyobb történelemhamisítóknak, aminek ékes bizonyítéka a Lincoln című új filmje. (Magyarországon január végén lesz a bemutatója.)

Nem tudom, igazat ír-e a fickó – én magam a történelem terén soha nem jeleskedtem, majd egyszer elmesélem ezzel a tudománnyal kapcsolatos dicstelen tetteimet -, mindenesetre meggyőzőnek és tudományosnak tűnik.

Azt írja, az amerikai polgárháborúnak – a film állításaival ellentétben – gyakorlatilag semmi köze nem volt a rabszolga-felszabadításhoz, észak és dél amiatt kapott össze, hogy hogyan is osszák el a feketék verejtékéből működtetett ültetvény-bevételeket.

E verzió szerint a történetnek a bankok sokkal fontosabb szereplői, mint a rabszolgaság.

Abraham Lincoln ezek szerint vajmi keveset törődött a rabszolgasággal, egyszerűen az uniót akarta fenntartani, mert ha Amerikai szétesik, a nagy pénzek délen maradnak.

Ettől persze a film lehet jó, mint ahogy a Schindler listája is jó, attól függetlenül, hogy a krakkóiak – ahogy én tudom – másként tudják az egész Schindler-sztorit.

Művészi szabadság ide-oda, azért jó lenne jelezni ezeket.

Quentin Tarantino is alaposan átírja a második világháborút a Becstelen brigantykban (Inglourious Basterds), de ott a hamisítás – mert nyilvánvaló – egyenesen jólesik.