Aki bölcsészszakra járt, jól tudja, hogy nem azért fontosak a felsőoktatásban eltöltött évek, mert olyan sokat kap az ember az iskoláktól, ó, egyáltalán nem, hanem mert – szerencsés esetben – olyan szellemi mikroklímába cseppen, ahol össze lehet hasonszőrűekkel futni, és kiderül, hogy a világ működéséről alkotott elképzelésével kisebbségben van ugyan, de még sincs teljesen egyedül.

Nekem a főiskolás éveim megajándékoztak például a fájdalmasan szép Tarkovkszkij-filmekkel.

Emlékszem, akkori barátaimmal a Savaria moziban vagy ötször megnéztük a Sztalker című filmjét. (A első 15 percet megtaláltam az interneten.)

http://embed.indavideo.hu/player/video/2d63e2a8e6

Talán csak mi ültünk a nézőtéren, a tömeget valamiért nem vonzotta ez a szovjet sci-fi. A tömeg – valljuk be – már akkortájt sem volt fogékony a szellemi ínyencségekre.

Nem elemeztük ki a filmet különösképpen, nem nagyon volt róla mit mondanunk, csak csendesen ittuk borunkat a vetítések után valamelyik „romkocsmában”.

Nem kell megijedni, a filmet most sem fogom elemezni: vannak dolgok, melyek annyira az intim szférába tartoznak, hogy amikor elkezdünk beszélni róluk, dadogásnak tűnik a legátgondoltabb mondat is.

Nemrég néztem meg újra, több mint két évtized kihagyás után, és csodák-csodája, ugyanúgy működött, mint elvarázsolt ifjúságom idején.

Hogy most előhozom a témát, annak egyszerű és szomorú oka van. A hét közepén jött a hír, hogy meghalt Borisz Sztrugackij, az orosz író-testvérpár fiatalabbik tagja.

Az ő nevükhöz fűződik a „Piknik az árokparton” című kisregény, amely alapjául szolgált a Sztalkernek.

És ők írták a Csigák a lejtőnt is, amely akkora irodalmi élményt jelentett, mint filmben a Sztalker. És ugyanúgy hallgatnék most erről is,

Nézzétek meg a filmet, olvassátok el a könyvet.

Aztán ha kedvetek van, szürcsöljünk megint bort egy „romkocsmában”.