Nézegettem, törtem a fejem, aztán homlokon csaptam magam: hát persze!

Ha úgy tetszik, első generációs bevándorló vagyok Szombathelyen, és mint az első generációs bevándorlók többsége, megbecsülöm magam.

Első ránézésre minden stimmel. De hol vannak ez egykori sétautak?

Ez nem azt jelenti, hogy nem kritizálom folyamatosan a hülyeséget – van elég helyi kormány-propagandista, majd ők megírják a szépet és jót -, de ha valaki privátban megkérdezi, mindig azt válaszolom, hogy igen, szeretem Szombathelyt, mert kellemes, élhető város, könnyű közlekedéssel, jó közbiztonsággal és optimális nyugalommal.

Közben arra is rájöttem, hogy nem érdemes túlságosan belelovagolni magamat olyan ügyekbe, amelyekbe nem látok bele. Mióta a Granta segítségével esténként a világot járom, még a korábbiaknál is óvatosabb vagyok, sőt már azt se várjátok tőlem, hogy megmondjam a tutit a budapesti Városliget ügyében.

Ha valóság, akkor újabban szeretek a saját szememnek hinni, no.

Különös, de elmegy.

Itt van például a házunkhoz közeli két park, amelyek önmagukban is adnak elég megfigyelni- és írnivalót.

A múltkor a Savaria Múzeum előtti munkákkal kapcsolatos képeket, híreket és kétségeimet osztottam meg veletek, tegnap pedig a Pelikán-parkban voltam.

Első ránézésre megnyugodtam, hogy legalább ez rendben van.

A bölcs, öreg platánfák, rajtuk a bölcs, öreg varjak a helyükön, a fű frissen nyírva, és – láss csodát! – még a pelikánnak is megvan a feje.

A füves részre két spirális virágágyást álmodott valaki, kissé szokatlan, de ízléstelennek nem mondanám.

Elég szomorkás a felső rész. Egykoron itt is padok voltak.

Oké, a felső szint ugyan kissé leharcolt a térkövek közül kikukucskáló, kiszáradt gazzal és egy szomorú rózsakerttel, de hát ne legyek telhetetlen, a városi kertészcégnek bizonyára máshol is volt dolga, meghát nyár, karnevál, szabadságok stb.

De összességében mégsem áll össze a harmónia, és eltelt egy kis idő, amíg rájöttem, mi is hiányzik a mérleg másik serpenyőjéből: hát persze, az emberek.

Itt volt régen a játszótér. Most ez van helyette.

A tekintélyes méretű és kiváló adottságokkal rendelkező belvárosi zöldterület ugyanis gyakorlatilag kihalt.

Ami nem is csoda, tekintettel arra, nincs nagyon mit csinálni a parkban.

Eltűnt a komplett játszótér (!), eltűntek az egykori sétautak és eltűntek a padok.

Itt egy pad mutatóban.

Illetve ez utóbbiakból mutatóban hagytak mutatóban, néhány a szobor körül, amelyekről lehet nézni, hogy megvan-e még a pelikán feje, illetve random módom még elszórva egy-kettő. Egyik sem túl csábító.

Van viszont egy nagy, stadionokat idéző zöld gyep.

Angliában mondjuk ilyenen szoktak piknikezni a családok, de ez nálunk nem nagyon dívik, mert az van belénk kódolva, hogy „fűre lépni tilos”.

Aki akar, átsétálhat a parkon. Lehet, ez volt a fő cél?

Persze ha nincsnek utak, padok, hinták, emberek, akkor gond sincs velük: nem szemetelnek, nem karcolnak szíveket a padokba, nem szakítják le a hintát és nem barmolják le a pelikánfejet.

És elég furcsa logikájú világban élünk ahhoz, hogy forduljon meg a fejemben, hogy talán ez az embernélküliség volt a cél.

Ha viszont ez, akkor tovább lehetne gondolni, a nézőmentes stadionok például már megvalósultak. Mivel gombamód épülnek, gondolom mindenki elégedett velük.