Még ha elsőse hasonlónak is tűnnek, ti is tudjátok, hogy minden nyár más.

Van közöttük szomorú és vidám, magányos és egymást keresős, zsúfolt és ritka.

Ez eddig hatféle; akkor még negyvenhatot tudnék sorolni, ha megerőltetném magam.

De nem fogom, mert ez nem egy megerőltetős nyár.

Tavaly nyáron ilyenkor New York utcáin futkároztam, bedarált a város, és nekem tetszett. Ha tudok, még visszamegyek, de most nem hiányzik. Szédítő a lüktetése és a szabadsága, de, csakhogy mondjak valamit, estére felmelegszik a beton.

Ahogy nem hiányzik London sem, ahova már félig hazajárok. Díjazom a befogadását, az emberközeli épületdzsungelét, de most nagyon nem lenne kedvem órákat utazgatni egyik pontból a másikba.

A horvát tengerbe szerelmes vagyok, de most nem a tiszta víz és a sziklás part jut az eszembe róla, hanem a szomszédos pokrócon fetrengő pocakos német turista és az esti hotelteraszokról áradó borzalmas zene.

Iszonyodva nézem a Balaton Sound – és egyáltalán minden nyári lecsó-, dinnye-, sör-, operett- stb. fesztivál – fotóit.

Ami másnak szabadon választott, sok pénzbe kerülő szórakozás, az nekem most súlyos büntetés lenne.

Az idei nyaramat a hátsó kisudvarban levő békés nyárfa, és az alatta levő öreg, rozoga asztal jellemzi a legjobban.

És ezt ugyanúgy kereknek érzem, ahogy korábban is kereknek éreztem minden nyarat, bármilyenek is voltak azok.

Ügyesen ki van ez találva.