Még ha elsőse hasonlónak is tűnnek, ti is tudjátok, hogy minden nyár más.
Van közöttük szomorú és vidám, magányos és egymást keresős, zsúfolt és ritka.
Ez eddig hatféle; akkor még negyvenhatot tudnék sorolni, ha megerőltetném magam.
De nem fogom, mert ez nem egy megerőltetős nyár.
Tavaly nyáron ilyenkor New York utcáin futkároztam, bedarált a város, és nekem tetszett. Ha tudok, még visszamegyek, de most nem hiányzik. Szédítő a lüktetése és a szabadsága, de, csakhogy mondjak valamit, estére felmelegszik a beton.
Ahogy nem hiányzik London sem, ahova már félig hazajárok. Díjazom a befogadását, az emberközeli épületdzsungelét, de most nagyon nem lenne kedvem órákat utazgatni egyik pontból a másikba.
A horvát tengerbe szerelmes vagyok, de most nem a tiszta víz és a sziklás part jut az eszembe róla, hanem a szomszédos pokrócon fetrengő pocakos német turista és az esti hotelteraszokról áradó borzalmas zene.
Iszonyodva nézem a Balaton Sound – és egyáltalán minden nyári lecsó-, dinnye-, sör-, operett- stb. fesztivál – fotóit.
Ami másnak szabadon választott, sok pénzbe kerülő szórakozás, az nekem most súlyos büntetés lenne.
Az idei nyaramat a hátsó kisudvarban levő békés nyárfa, és az alatta levő öreg, rozoga asztal jellemzi a legjobban.
És ezt ugyanúgy kereknek érzem, ahogy korábban is kereknek éreztem minden nyarat, bármilyenek is voltak azok.
Ügyesen ki van ez találva.
Szólj hozzá!