„Van olyan utca a városban, ahol még nem volt munkahelyed?” – kérdezte pár évvel ezelőtt csipkelődve apu, amikor sétálgattunk vele Szombathelyen, talán utoljára úgy igazán együtt mint apa és fia, és miután tényleg elég sok épületre mutattam rá, hogy „nézd, ide is jártam dolgozni”.
Valójában nem vagyok született munkahelyi vándormadár, csak mindig úgy jött ki a lépés, hogy tovább kellett állnom.
Itt van például a Hunyadi utcában a SZÜV épülete, ahol vagy nyolc évig dolgoztam egy akkor indult magániskolában. Az első évek kimondottan kellemesek, izgalmasak és inspirálóak voltak, de aztán az intézmény „termékgörbéje” laposodni kezdett, és mikor elkezdődött az igazi lejtő, eljöttem.
Minap arra autózva láttam a történet végét: az épületen egy „kiadó-eladó” felirat díszeleg.
Nem mozdult bennem semmi. Ha minden egykori épületnél, amelyben dolgom volt, nekiállnék emlékezni, akkor ki sem látnék a nosztalgiából.
Egészen véletlenül például most hétvégén is költöztem.
Még emlékeztem a korábbi költözésem fuvarosának a nevére, rutinból szedtem szét a bútorokat, pakoltam a dossziékat és jegyzethalmaimat a gurulós bőröndbe.
Most sem éreztem különöset, de miközben le és fel futkároztam a lépcsőkön a motyóimmal, tagadhatatlanul átfutott a stabilitás utáni vágy. Pedig apu már nem is csipkelődik.
Szólj hozzá!