Zárkózott természetem blokkolja, hogy erős konkrét példákat hozzak, így most vagy nektek kell ilyeneket emlékezetből elővarázsolni, vagy egyszerűen el kell hinnetek, hogy én azt hiszem, hogy meglehetősen intarziás mintákba rendeződnek bennem a dolgok.

Nincs ebben semmi képlékenység, kiforrott, kerek világ ez, csak éppen jól megférnek egymás mellett a – látszólagos – ellentétek is, legyenek azok filozófiaiak, vallásiak vagy kulturálisak. Egymásba hajolnak, felerősítik és átszínezik átmást.

Legalábbis én ebben a hitben ringatom magam.

Mégis lesz itt egy szerény illusztráció: a német-görög vita.

Az utóbbi években – bevallom – inkább német voltam; merthogy mindegy, hogy mi történt korábban, az adósságainkat vissza kell fizetni. Ennél már csak az jobb, ha soha nem adósodunk el.

Német származású nagymamám (-sch) például soha egyetlen forinttal nem tartozott senkinek, soha nem vett semmit részletre, de érdekes módon mégis megvolt minden, ami kellett. Sőt.

Tudom, hogy bennem is megvan ez a világlátás, de olykor látogatást tesz a déli vérvonalam is.

Amikor például tegnap délelőtt kimentem a szülői ház udvarára – nagymamám is itt lakott velünk – akkor vagy 38 fok volt, beszorulva a völgybe.

A közeli erdő nyirkos hőséget árasztott magából, a lusta csendet csak a dongók mély zümmögése törte meg.

Emberek sehol, a domboldalon álló házak bölcsen meghúzták magukat a jól-rosszul megszelídített fák árnyékában.

És én arra gondoltam, hogy igazuk van a görögöknek, ki az az őrült, aki ilyen melegben betonozna, utat építene vagy autókat szerelne össze.

És egyáltalán.

Inkább elővettem egy hideg barackot a hűtőből, kitettem egy széket a garázs árnyékába, és ahelyett, hogy megjavítottam volna a kertkaput, szép komótosan elgondolkodtam a német-görög viszonyról.