Igen, igen, bevallom, volt már olyan párszor, hogy kinéztem az ablakon, és örömmel konstatáltam, hogy elkezdett cseperegni az eső, így rendkívül jó alibim volt ahhoz, hogy ne húzzam fel a futócipőmet.

Helyette mondjuk nápolyit nassoljak a laptopom felett.

Mivel a lábam még nem tökéletes, futásról egyelőre még nem lehet szó, ellenben úszni elkezdtem.

A Vasivíz meg – ismerve engem – láthatóan lelkesen próbál alibit biztosítani.

A kihagyás utáni első úszásom múlt héten vasárnap.

Okulván a korábbiakból, reggel kitelefonálok, hogy nyitva vannak-e stb.

A hölgy mondja, igen, de siessek, mert vízilabda meccsek lesznek délután, úszni fél háromig tudok.

Ezt kissé gyenge alibinek találom magamnak, kisietek, úszom. (Ne firtassuk az időeredményt.)

A Vasívíz is érzi, valami komolyabbat kell produkálnia.

Így amikor tegnap (szombaton) reggel telefonálok, hogy mi van, a hölgy már magabiztosan mondja, hogy ne menjek, mert egésznap zárva vannak, úszóverseny zajlik. Hozzáképzelem a hanghoz a kacsintást.

„Hát jó, akkor a szombatom megoldódott” – mondom magamban kissé megkönnyebbülve, magam elé vizionálva az úszáspótló délelőtti nápolyit.

„Akkor marad a vasárnap” – nyugtázom a hölgynek, aki viszont tovább szeretne segíteni. „Igen, de vasárnap is csak egy óráig leszünk, mert vízilabda meccsek lesznek” – közli az újabb alibit.

„Wow!” – így én.

Sajnos vasárnap (ma) korán (9.30) kelek, így magam előtt megint nem áll meg a kifogás.

Nem bontom ki a nápolyit, fiammal kibiciklizünk az uszodába, 11.30-kor a pénztárnál az utolsó adut is ellövi a hölgy: „csak fél egyig vagyunk”.

Igazi dilemma: érdemes-e szűk hatvan percért több mint 2000 forintot otthagynunk kettőnknek.

Végül is úgy döntünk, bemegyünk, lelkiismeretünket megnyugtatandó.

Bent a medencetérben örömmel nyugtázom, hogy a normális úszásnak nincsenek meg a feltételei: az egyik szélső sávban egy komplett búvárszakosztály merül, a másik szélsőt – ilyent nem is láttam még – a medence közepén keresztben zárták le.

„Nekem, kérem tisztelettel, azt mondta a gyógytornász, hogy a szélső sávban ússzak, mert még begörcsölhetek” – emlékeztetem magam csendes örömmel.

Fél szívvel úszogatok kicsit a 4-es sávban, ahol olykor komoly heringparti alakul ki, ami nem is csoda, hiszen két nap alatt alig pár órát lehet úsznia egy komplett megyeszékhelynek, akkor sem az egész medencében. (Mellesleg a hétköznapokon sem lehet a különböző edzések miatt.)

A nagy edzés levezetéseként ücsörgöm kicsit a melegvízben, ahol egy apuka azon dühöng, hogy megvette a jegyét, de a két kisgyereke egy percre sem mehet be a tanmedencébe, mert ott valami magánóra van.

„Még jó, hogy az uszodát közpénzből tartjuk el” – villan át agyamon, majd arra a következtetésre jutok, hogy véglegesen át kellene nyargalnom a futásról az úszásra.

A Vasivíz profibban és megbízhatóbban szállítja az alibit, mint az időjárás.