Este az ágyban a kislámpám fényénél kizárólag szépirodalmat olvasok.

De előtte, mondjuk a 22-24 órás sávban újabban rákaptam, hogy a nappaliban belesüllyedjek a karosszékbe és valami szárazabb szakirodalmat lapozgassak.

Ilyenkor random módon lekapok a polcról valamit, legyen az irodalomtörténet, képzőművészet, zene vagy bármi, hogy aztán átfussak belőle egy-két kiragadott fejezetet, vagy éppen akkurátusan, elejétől a végéig elolvassam az egész könyvet.

Ez utóbbi történt John Dickie: Cosa Nostra – Az olasz maffia története című, közel félezer oldalas művével.

Nehezen tudok magyarázatot adni, mi is érdekel a maffiában. Talán egyszerűen arról van szó, hogy még tinédzserként megtetszett Mari Puzo kellemesen kommersz, magával ragadó keresztapája, amely egy olyan univerzumot mutat be, ahol a hivatalos hatalomtól függetlenül működnek a dolgok, és ahol az erkölcsöt más mércével mérik.

Puzo azt sugallja, hogy nem biztos, hogy ez a mérce rosszabb, mint a hivatalos, sőt, az a rejtett üzenet, hogy minél magasabb szintre jut egy keresztapa, annál nagyobb mocskot lát maga körül.

Így felfelé nem is lehet soha kikeveredni az ingoványból.

A brit John Dickie kevésbé romantikus alkat.

A Puzo-féle hollywoodi keresztapaság-képet leginkább mesének tartja, amely tetszik ugyan az igazi maffiózóknak is, de a valósághoz kevés köze van.

Hogy mi is a valóság, azt próbálja feltárni a szerző, aprólékos műgonddal, több száz forrást felhasználva.

Lehet, hogy filológiailag, maffiatörténetileg hatalmasat alkotott, hiszen a könyvet masszívan dicsérik mind a szakmai, mind az olvasói kritikák, nekem azonban többször majdnem lecsukódott a szemem a karosszékben.

Az irgalmatlan mennyiségű esemény, név és helyszín között ugyanis számomra – aki mindig is unalmasnak találta a történelemkönyveket – valahogy elsikkad a válasz, amit kerestem, és hiába küzdöttem magam végig az 500 oldalon, úgy érzem, a lényeget tekintve nem lettem sokkal okosabb.

Hogy mi lenne a lényeg, ne kérdezzétek. Pont az a baj, hogy ezt nem tudtam meg a könyvből.

Vagy bennem, az elfogult szépirodalom-hívőben van a baj?

Mondjuk rám fértek az olyan maffiaromantika csökkentő adalékok, mint a kegyetlen mészárlások leírásai, a gyerekek savban való eltűntetéséről szóló beszámolók, a másfél évszázada vérben tocsogó sziget, a politikával való hidegfejű összejátszás, a tény, hogy a leghatékonyabban Mussolini lépett fel ellenük, és az is figyelemre méltó, ahogy a szerző pedzegeti a többszörös olasz miniszterelnökök – Andreotti és Berlusconi – érintettségét.

Ami a jelent illeti: palermói államügyész becslése szerint az állami szerződések 96 százalékát előre levajazzák, és ami a maffiát illeti, heroinfinomítók már nem működnek a szigeten, viszont a “tiszteletre méltó férfiakat” – fogalmazzunk úgy – roppant módon érdekli őket a szigetre érkező EU-s pénzek sorsa.

Gondoltátok volna, hogy valamiért ezeken sem lepődtem meg?

Itt jegyzem meg, hogy annak idején volt szerencsém két hétig Szicíliában, Palermo mellett nyaralni.

Összehasonlíthatatlanul nagyobb élmény volt, mint John Dickie könyve.