“Kompország, Kompország, Kompország:
legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között:
Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”
(1905)

– Nincs meg véletlenül neked Adynak valamilyen a publicisztikája? – kérdezem anyut úgy két hónappal ezelőtt, hirtelen felindulásból, mindenféle szomorú családi események széljegyzeteként.

– Várjál csak, megnézem – mondja, majd hosszan bogarássza a szülői ház polcait.

Először Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című könyve bukkan elő valahonnan, majd később egy gyűjteményes kötet a költő válogatott cikkeiből és tanulmányaiból.

Még akkor és ott belelapozom a második fogásba, és beigazolódik a sejtésem: Ady Endre újságírói tevékenysége pedánsan kiegészíti költészetét, vagy éppen ellenkezőleg, a mámoros lírát egészíti ki ez a józan szöveg.

Jó, nektek bevallom: Ady Endrével nagyon sokáig nem tudtam mit kezdeni.

20 évesen még úgy olvas verseket az ember, hogy magát keresi bennük, ami kilóg saját világából, az nem fontos. A feketére festést, a költészettel szembeni állóháborút még értettem, ám a túlméretezett egó, a nagybetűs főnevek, a természetellenes pózok, a túlfűtött nyelv, a pátosz nem az én világom volt. Milyen hiábavaló elfoglaltság Magyarországon Párizst keresni, Párizsban krokodilkönnyeket ejteni, elvakart sebekkel dicsekedni, mindenféle asszonynéppel hadakozni – gondoltam akkor.

Ady Endre nagyváradi újságíró-kollegák között (1908)

Aztán amikor harmincévesen megint elővettem Adyt, akkor már tapasztalható volt némi közeledés, de közel 40 lettem, mire megértettem – vagy legalábbis úgy gondolom, hogy megértettem -, hogy miről szól ez a nagybetűs hadakozás.

És úgy tűnik, egy újabb évtizednek kellett eltelnie, hogy rátaláljak Ady prózájára is.

Igaz, ehhez a találkozáshoz pluszban az is kellett, hogy az ország az utóbbi évtizedekben olyan irányt vegyen, ahol ismét aktuális egy ilyen hang.

Milyen hangja is van az újságíró Adynak?

Nem olyan, mint a költőnek.

A költő Ady az éjszaka lidérces álmai, az újságíró Ady a nappali ébrenlét felől közelíti a valóságot.

Furcsa és üdítő látni, ahogy hogy a verseiben a disznófejű nagyúrral, a fekete zongorával vagy az éjszakai kocsiúttal birkózó Ady milyen lényeglátó, humoros és közérthető, amikor a mindennapi eseményekre kell reagálnia a lapzárta előtt.

Mert mindig üdítő olyan közéleti írást olvasni, amely úgy akar magyar maradni, hogy szabad és független szellemmel próbálja nagy magyar provincia szemébe mondani az igazságot, vagy legalábbis azt, amit ő annak hisz, túl a honi mindennapok kicsinyes dagonyáin.

Ady Endrét nagyon sokan nem szerették akkor.

És nagyon sokan nem szeretnék most.

Már szkennelem. Majd meglátjátok.

És olvassatok mindennap!