Nem olyan régen beszámoltam arról, hogy két új könyvet kezdtem el olvasni.

Most  új  fejlemények vannak, melyek hordoznak talán egy hangyányi tanulságot.

Emlékeztetőül: a James Bowen „The Street Cat Named Bob” című könyve az angol könyvpiac egyik nagy slágere. Egy kábítószeres londoni utcazenész és egy kóbor kandúr egymásra találásának a története.

A másik könyv szerzője Alberto Moravia, címe: „Levelek a Szaharából”. Az olasz író nyolcvanas évek eleji afrikai utazásainak naplófélesége.

A papírforma azt mondja, hogy nem lehet vitás, hogy az első könyv magasan a győztese ennek a párbajnak, hiszen minden benne van, ami a győzelemhez kell: egy bohém főszereplő, egy kedves állat, nehézségek, kábítószeres romantika, és egy ’cool’ helyszín.

Másik oldalon meg ott egy régimódi, feledésbe merülő olasz író, aki 30 éve sem volt errefelé túl érdekes, nemhogy napjainkban, meg egy feledésbe merülő kontinens, ami napjainkban sem érdekes, nemhogy 30 évvel ezelőtt.

Ehhez képest Moravia magabiztosan lenyomja Bowent. Mintha Frank Sinatrát eresztenénk össze egy borbárban karaoke-ző félrészeg személyzeti asszisztenssel.

Ugyanis Bowen nem tud írni. A regény nem emelkedik túl a hétköznapi macskatulajdonosok elbeszélő stílusán, gyakorlatilag kimerül olyanokban, hogy mennyire aggódva és riadtan nézett a cica, amikor a rendőrök bevitték a gazdit. A sztori egyébként érdekes is lehetne, ha nem csapná agyon az írni nem tudás.

Moravia viszont éppen az ellenkezője. Úgy tud írni az unalmas és élettelen sivatagról, a szegényes sárkunyhókról, a lerobbant Land Roverről vagy az egykedvű szavannáról, hogy elhisszük: kevés izgalmasabb dolog lehet ezeknél.  Mert minden személy, tárgy és táj  mögött ott érezzük a mélységet.

Van úgy, nem is kevésszer, hogy az ajándék csomagolása, az átadás módja és egyéb körülményei sokkal fontosabbak, mint maga az ajándék.

A tartalom és a forma roppant változatos módokon tudnak egymáshoz kapcsolódni.

Izgalmas kérdések ezek, nem?