Nem az első, és remélhetően nem is az utolsó alkalom, hogy miután rájövök arra, hogy elsiklottam valami fontos felett, nagy elánnal igyekszem pótolni a lemaradást.

Szóval kicsit bent ragadtam ebben a Weöres Sándor-dologban.

És minél mélyebb vizekre evezek, annál kevésbé tűnik túlzásnak, hogy – tényleg nem tudok jobb szót – zseni volt.

Ráadásul olyan alkotó, aki évtizedekkel megelőzte a korát, és itt nem a magyar perifériáról beszélek, hanem magáról a nagy a Zeitgeistről.

Weöres Sándor igazi 21. századi gondolkodó, elméletileg most, a digitális világ okozta katyvaszban kellene felfedezett és ünnepelt sztárnak lennie, csak hát ennek az esélye az általános elhülyülés miatt éppen a nulla felé konvergál.

Mindenesetre mondókám illusztrálására idemásolom ezt az idézetet, és egészen biztos vagyok benne, hogy lesz közületek olyan, aki nemcsak érti, miről van szó, de neveket is tudna felsorolni. De ettől szerintem most tekintsünk el.

“Paradox jelenség, mégis így van, aki bátran asszimilál minden külső, idegen hatást, ami szól hozzá, ami vonzza, valahogy különössé színeződik. Aki viszont eredetiségre törekszik, kialakítja ugyanazt a profilt, amit a többiek. Egyéniségét kínosan profilírozza, leszűkíti, s a végén mi marad? Egy vágyvilág… az eredetiségből körülbelül ez jön ki: »Én vagyok az egyetlen ilyen ember a világon.« És ez a sok egyetlen ember, ez a millió egyetlen ember nagyon egyformává lesz. Aki viszont fel mer venni hatásokat, stílusokat, az ezerféleképpen színezi ezeket és a stílusok színezik őt. Ezáltal kialakul valami, ami még nem igen volt… mindig volt bennem egy szarkaösztön: elvenni, ellopni azt, amire éppen szükségem van, ami megragadott, ahogyan a szarka is elviszi a csillogó gyűrűt, üvegcserepet… más a puszta szolgai átvétel. Ha valaki egyszerűen elragadoz valamit a másiktól, és azt rosszabb pozícióba állítja, megfakítja, az tényleg rossz és kifogásolható plágium. De nagyon szükségesnek tartom a plágiumnak azt a fajtáját, ha az ember jó művekből, rossz művekből, utcai cégtáblákról, slágerszövegekből, akárhonnan kiszedi azt, ami vonzza, és annak másfajta fényt, másfajta világosságot ad a saját munkájában.” (Hornyik Miklós: Műhelybeszélgetés a költészetről a „Hold és Sárkány” szerzőjével. Híd. 1967. 11. sz. 1132. 1.)