Emlékszem, amikor megvettük első saját autónkat, egy erősen lepukkant zöld Lada 1300-ast, úgy éreztem, eljött vele a szabadság.
Bejártuk vele először Magyarország távoli tájait, majd átmerészkedtünk vele a határon, először Bécsig majd Ljubljanáig.
Ott álltam meg vele, ahol akartam, azt a kazettát tettem be, amit akartam, és annyi olajt öntöttem mindig utána, amennyi jólesett.
Freedom!
A második autónk, egy szeretnivaló kis piros japán még tovább tágította a szabadság érzetét, valószínűleg azon ok miatt, mert nem állt fenn a veszélye, hogy megáll. Bejártuk vele a Balkánt és Szicíliát, és még sok-sok helyet.
Azóta lett egy hűvös és precíz, fekete színű harmadik, az első és egyetlen új autó az életemben.
Közben én lettem más, vagy a világ? Mindenesetre a szabadság érzete elpárolgott, illetve máshova vándorolt át: a tömegközlekedési eszközökhöz.
Élvezettel nézek ki a budapesti 59-es villamos ablakából, amint kúszik fel a hegyre, örömmel sétálok a legközelebbi megállóig, a buszsávból kárörömmel konstatálom a körúton beragadt autókat.
Még ennél is jobbak a vonatok, azon belül is a gyorsak, ahol nem vagyok bezárva az IC-szerelvények légkondicionált dobozaiba, helyette le tudom engedni az ablakot, hagyom, hogy a bevágódó szél összekuszálja a hajamat és ellapozza a könyvemet.
Nem baj, ha kicsit koszos az ülés, mert a régi farmeromban eleve erre készültem, az sem baj, hogy kicsit lassabban megyünk, mert legalább több időm van a könyvre. Ha úgy tetszik, hosszabb ideig vagyok szabadságon.
Szólj hozzá!