A kölcsönlakás könyvespolcáról önkényesen leemeltem Shakespeare Vihar című színművét, mert utoljára huszonévesen olvastam, már nem emlékszem a részletekre, ugyanakkor minden feldolgozás, utalás és személyes emlékfoszlány azt sugallta, hogy érdemes lenni ezt érett fejjel is abszolválni.

Szóval elkezdtem.  Annyi már biztos, hogy rendhagyó Shakespeare-műről van szó, ami szerencsére nem olyan értelemben rendhagyó, mint a B-kategóriás, zavarba ejtően gyatra Téli rege.

Shakespeare esetében az a baj, hogy annyira jól írt a fickó, hogy az ember attól tart, hogy olyan dolgokat is belemagyarázunk a sorok közé, mögé és fölé, ami nem annyira az író, mint inkább az olvasó fejében állnak össze feneketlen tavú, tokaji aszú ízű bölcsességekké.

Vagy tényleg ennyire zseni volt ez az angol?

„Hát önni csak muszáj” – mondja éppen most a második felvonásban Caliban, miközben nemcsak a könyvben, hanem a valóságban is telet idéző vihar dúl odakint a kertben.

Én meg belelapulok a fülesfotelbe.