Ma reggel a ködben is sikerült megtalálnom a benzinkutat a kedvenc a levegűfújó kompresszorommal.

Azért kedvenc, mert a tömlő végét faszán rá lehet csippenteni a bicikliszelepre, és cseppet sem ereszt vagy fúj mellé, amikor a szívó-fújó gombokat kezelem a néhány méterrel odébb levő fémkasznin.

Néhány másodperc alatt megvolt az egész, hogy aztán érezzem azt a jól ismert, felemelő, könnyed érzést, ami akkor tölt el, amikor a laposodó gumi ismét feszes, kemény lesz, és ezért úgy tűnik, mintha a bicikli szinte magától menne.

„Nem lenne hátrány olyan helyen lakni, ahol naponta szinte csak ilyen apró örömök érik az embert” – gondoltam magamban, majd belehajtottam a nagy szombathelyi ködbe.