A sok bú, baj, méreg, ajakbiggyesztés és belenyugvó vigyorgás mellett szerencsére vannak olyan szituációk, amikor azt gondolja az ember, hogy működik az ország, egy szelete legalábbis.

Ma az egyik városszéli bevásárlóközpontba kellett mennem, ahol a bejáratnál a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász munkatársai álltak egyenruhában, és szórólapot osztogattak.

A szórólap röviden és érthetően arról tájékoztatott, hogy milyen felajánlásokat fogadnak szívesen az Ajka környéki katasztrófa áldozatainak megsegítésére (ásványvíz, konzerv, védőruha).

Ezek mind kaphatók a boltban.

Így nem volt más dolgom, mint betenni a nekik szánt dolgot a bevásárlókocsiba, majd kifelé leadni az ott álló, nyitott rakterű kamionnál.

Láthatóan nem én voltam az első, aki így tett.

Ilyen egyszerű ez, csak át kell gondolni.

Lehet, csak véletlen, de az ilyen ipari katasztrófák jellemzően olyan ázsiai és latin-amerikai országokban történnek, ahol a politika és egyéb társadalmi torzulások felülírják a biztonságot, a józan észt és az alapvető emberi viszonyokat. Ott, ahol hatalmas társadalmi különbségek vannak, ott, ahol a kivételezett elit megtehet mindent, ahol a nép csak elszenvedi a bajt: ül az földrengések által összedőlt papírbeton házak romja alatt, a beszakadt bányákban vagy éppen a lúgos, vörös trutyiban.

Ami igazán meghökkentő a mi történetünkben, az a cég vezetőinek a hozzáállása. Valami hihetetlen. Olyan, mintha külön fajt, kasztot képviselnének.

Nem tudom, hogy bűnösök-e (lehet a gát az ördög érintésére nyílt meg), de az eddigi borzalmas megszólalásaik és sumákolásuk alapján előtör bennem a méreg: tessék már elővenni őket komolyan.

Ha átszakad egy gát, annak oka van, és mivel statikáról van szó, néhány bonyolult, de mégis egyszerű és egzakt képlettel ki lehet következtetni, mi és miért történt.

Aztán nézzük már meg végre, mi történt itt az elmúlt 20 év alatt. És vegyük elő komolyan, akiket kell.

Avagy meddig kell még ücsörögnünk a vörös iszapban?