Az utóbbi napok nagy szombathelyi sajtóhíre a zsákos gyilkosság, amellyel talán csak az tud versenyezni, hogy elővettem Halász Előd A német irodalom története című művét.

Miközben utánanéztem Handkénak, újfent rá kellett jönnöm, hogy németek mekkora neveket adtak a világirodalomnak.

És eszembe jutott megint Hermann Hesse, akit főiskolás koromban olyan lelkesen olvastam. Hogy pontosan miért is lelkesedtem, arra nem emlékeztem, éppen ezért izgatott a kíváncsiság, hogy őróla vajon mit ír Halász Előd.

Nos, elég sokat. Többek között az alábbiakat. A sorok mintha aktuálisak lennének most is, igaz, Hermann Hessében (1877-1962) az a pláne, hogy nehéz olyan kort találni, amikor nem aktuális.

Szóval tessék figyelmesen elolvasni. (Persze csak akkor, ha a zsákos gyilkosság letudva.)

Háborúellenes állásfoglalása miatt Németországban sok támadás érte, ezért – miután 1919-ben véglegesen letelepedett a Lugano melletti Mon-tagnolában – 1923-ban felvette a svájci állampolgárságot, s haláláig Svájcban élt. 1946-ban Nobel-díjat kapott.

Műveibe – úgy tetszik – nem szól bele korának és társadalmának problematikája.

Regényeiből és elbeszéléseiből szinte feltűnő módon hiányoznak a konkrét társadalmi témák, az időszerű vonatkozások. Emberi és írói magatartása azonban – amelyet írásaiban költői etosszá fejleszt – korának terméke, pontosabban a korabeli polgári értelmiség tipikus konfliktusáé.

Ezt a konfliktust Hesse önmagára vonatkoztatva, szubjektív formában így fogalmazta meg: „Az egykori mintadiák Hesse nem látott lehetőséget a megbékélésre a világ – mint amilyen, vagy amilyennek látszik – és saját szívének hangja között… A valóság és a között, ami számomra kívánatosnak, ésszerűnek és jónak tűnt… reménytelen szakadékot láttam.”

A hessei problematika kiindulópontja tehát a diszharmónia ember és világ között, amely az embert folytonos szenvedésre ítéli, bizonytalanságnak teszi ki. Hesse értelmezésében ez a diszharmónia akkor következik be, amikor az ember egyéniségét és életét meghatározó erkölcsök, hitek, ideológiák, szokások túlélték önmagukat, érvényüket vesztik, és ennélfogva ahelyett, hogy segítenék az ember beilleszkedését és tájékozódását a világban, ellentétbe kerülnek az ember „szívének hangjával”, és kiismerhetetlen zűrzavarba taszítják.

Mi legyen hát a megoldás módja? A kérdésfeltevés és megoldás -ugyancsak szubjektív megfogalmazásban – így hangzik: „Arra kényszerültem, hogy szenvedésem okát ne magamon kívül, hanem önmagamban keressem. Mert azt nyilván beláttam, hogy a tébolyultságot és durvaságot a világ szemére vetni sem embernek, sem istennek nincs joga, legkevésbé nekem. Önmagamban kellett tehát rendetlenségnek lennie, ha a világ folyásával konfliktusba kerültem.” Azaz a megoldás: a rendteremtés – nem a külső világban, hanem az emberben önmagában, az emberi én megtisztítása mindenfajta rárakódott, elavult és emiatt hazuggá vált ideáltól, önmaga újra-megismerése, újra-felfedezése, új öntudatra ébresztése a szellem segítségével. Ezért választja Hesse „az utat befelé”, s ennek okán egyetlen története sem „kellemes, édes és harmonikus, mint a kitalált történetek, hanem értelmetlenség- és zűrzavar-ízű, téboly- és álom-ízű, mint minden olyan ember élete, aki nem akar többé önmagának hazudni”.