11:02

„A közönség ízlését nem lehet alábecsülni” – mondta egykor Lovasi András. Lusta vagyok ahhoz, hogy a mondást pontosan ráillesszem a szombathelyi közgyűlés színvonalára. Lényeg az, hogy az ember mindig azt hiszi, hogy a nívó ennél lejjebb már nem mehet, aztán mindig kiderül, hogy igen.

A városnak ugyan nincs költségvetése, de a képviselők most kereken két órája fecsegnek – okosabbnál-okosabban – választásokról, a 86-os útról, Horn Gyuláról és hasonlókról.

Az események kiemelkedő mozzanata volt, amikor a fideszes Tarján Jenő hosszan ecsetelte, hogy ő ellenszenvvel viseltet a szocialisták iránt, mert azok csúnya dolgokat műveltek anno. Mondanivalójához csatlakozott Takátsné Tenki Mária is. A mondanivaló akkor kapott némi gellert, amikor Ipkovich György közölte: annak idején Tenki Mária volt a pártitkára.

Innen aztán más irányba indult el a beszélgetés, de a színvonalat egyelőre tartják.

11.24

Továbbra is tartják. A pártitkárosdi – holokauszttal és hasonlókkal bővítve – tovább burjánzik.

Költségvetés még nincs. Szerintem fel kellene eleveníteni a hatvanas évek táncdalfesztiváljait is. Az sokat segítene.

Ilyenkor örülök, hogy lányom most ott van, ahol van.

11:35

18-an voltak ügyvédek annak idején Szombathelyen – mondja Gyimesi József, majd ő is felidézi az egykori időket. Hogy ki és mikor indult a tanácstagi választásokon. Ez nyilván fontos.

A Google memóriája szerint nemcsak én morfondírozok bizonyos kérdéseken.

Tudom, hogy benzinzabálók, hogy nagyok, hogy nem praktikusak, hogy műszakilag nagyon messze vannak a német vagy a japán cuccoktól, de nekem akkor is kellene egy ilyen. Vagy ehhez hasonló. Vagy mégsem ülnék bele?

Valamikor a kilencvenes évek elején kóboroltunk Angliában, amikor finoman szólva sem volt a toppon a szigetország gazdasága. A nagy északi iparvárosoké meg végképp nem. Liverpool nézett ki a legkülönösebben. Egy szürke délután, szerkélő nyári esőben, érkeztünk a városba az öreg buszunkkal, hogy néhány perccel belül szembesüljünk valami olyan posztnukleáris töltettel, amivel én személy szerint még a képzelet szintjén nagyon nem találkoztam. A széles, kihalt utcákon újságpapírokat hordott a szél, az egykori gazdag kereskedőváros (szakirodalom: Onedin család) palotái málófélben, a belvárosban kiégett lakások tucatjai. Az utcákon itt-ott kábítószeresek feküdtek, a zöldségesek éppen zárni készültek, a megmarad árukészletet közprédára kitették az utca közepére, de olyan nyomott volt a hangulat, hogy nem mertünk venni belőle.

A legdurvábbak a koldusok voltak. Csuklyákkal a fejükön, vagy csuklyák nélkül, üveggel a hónuk alatt vagy használt fecskendőkkel a zsebükben nyújtották a karjukat egy kis apróért. A gyorséttermekben néhány méterre tőlünk éhes tekintetű emberek vertek tanyát, és mihelyst elléptünk a tálaktól, odanyomultak és elragadták a maradékot.

„Ékszerdoboz ez a város” – vontuk le a következtetést, miközben mindenki gyorsan igyekezett vissza a buszra.

Hogy milyen következtetéseket vonnak le azok, akik mostanában jönnek Szombathelyre, busszal vagy nem busszal, esőben vagy napsütésben, azt nem tudom, az viszont tudom, hogy lassan nehéz olyan élelmiszerboltot találni, amely közelében ne kempingeznének a liverpooli délutánt idéző társaságok.

Nem mesélem el a tegnapi és a mai élményemet, viszont elgondolkodva szerkesztettem be a Vas megyei rendőrség hírét, mely szerint szórólapozás lesz Szombathelyen koldulásügyben.

Nem tudom, hogy Angliában is a rendőrségre hagyták-e a probléma kezelését, azt sem, hogy a szórólapozás segített-e, viszont úgy tudom, ma már nagyon másként néz ki Liverpool.

Azt nem lehet mondani, hogy a blogok szétégnének mostanában. Mintha ide is beszivárgott volna az az általános hangulat, ami már jó pár hónapja sűrű ködként telepedik az országra. Nem a választások okozta várakozás ez, még akkor sem, ha a várakozás nyomokban talán fellelhető benne. Sokkal inkább valamiféle csendes és nagyon passzív beletörődés abba, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Mintha semmi közünk nem lenne ahhoz, ami velünk, körülöttünk történik. Mintha mindez, ami itt kavarog, csak egy körgangos esemény lenne, ami mindössze annyira érdekel bennünket, hogy olykor résnyire kikukucskálunk az ajtón, aztán még a vállunkat is alig rántjuk meg, inkább visszaülünk a tévé elé és majszoljuk azt a kevés áporodott ropit, ami még megmaradt. És még az is lehet, igazunk van. De inkább nincs.

Kimenni a kertbe hajnali hétkor, szembesülni megint azzal, hogy élni nem is legrosszabb dolog a világon, meg hogy sűrűbben ki kellene nyitni a szemet, érezni, ahogy a napfény beszivárog mindenhova, át a felhőkön, át a lomkoronán, át az árnyékon és a szemhéjon. Egészen a dolgok mélyéig hatol. Pillanat, persze, aztán kezdődik a nap. A folytatás kevésbé lírai, ezért arról talán most nem.

Lusta vagyok megkeresni a linket, de határozottan emlékszem, hogy annak idején beszámoltam róla a itt a blogon, hogy egy közérthető felirattal arra kértem a kézbesítőket, hogy mellőzzék a reklámanyagok beszórását.

Némi meglepetésemre lett is foganatja a bevezetett intézkedésnek (cetli), gyakorlatilag másnaptól már nem kaptam semmi ilyent, kivéve a Safót, ami határeset.

A hosszú tél alatt viszont lekopott a felirat, így aztán szép lassan újra megjelentek a postaládában az olyan fontos információk, hogy mi éppen mi van leárazva a hipermarketben vagy melyik kulturális intézményben lesz kabátvásár.

Úgyhogy ismét felirat készült, bannolok mindent, ami nem névre szóló. Remélhetően hasonló hatékonysággal működik a hagyományos spamszűrőm, mint korábban.

Tessék gyakorolni, egy darabig ellesztek vele:

– Ede, de bedezodoroztad magad!

A választás esti forgatókönyve méltó megkoronázása az elmúlt időszaknak.

Ha nem kellene holnap hajnalban kelnem, egész jól szórakoznék.

Olvasom, hogy mi történt a lengyel államfővel. Az egész tragédiára rátesz egy friss emlék. Pont egy hete Lengyelországban voltam, hogy négy nagyon kellemes napot töltsek egy nagyon rokonszenves környezetben. (Megírom majd részletesen.)

Krakkóban, a vár alatt volt egy kiállítás, ezzel a kereszttel.

A kiállítás Katyn emlékének szólt. Katyn arról nevezetes, hogy az oroszok a második világháború előtt-alatt 20 ezer lengyelt mészároltak le, nem mellesleg meglehetősen nagy a csend körülötte úgy általában.

Kaczynski elnök és kísérete ezt a (mármint az oroszországi) történelmi emlékhelyet akarta meglátogatni.