Nem tudatosult bennem eddig különösen, de homályosan valahogy úgy gondoltam, hogy a Kossuth Rádiót rajtam kívül nem nagyon hallgatja senki.

Az igazság szerint én is inkább a hírműsorokra koncentrálok, azon belül is a reggel 7 órás Krónikára. Amikor korán kezdődik a napom, ez a műsor szokott kelteni, több-kevesebb sikerrel.

Most meg azt olvasom a HVG-ben – a cikk a jelenlegi rádióigazgató mellett korteskedik, nem alaptalanul -, hogy a Kossuth a reggeli és a délelőtti műsorsávban, egészen a Déli Krónikáig, hallgatottság tekintetében lenyom minden adót, beleértve a kereskedelmieket is.

Most akkor mi van?

Hiába riogatott az előrejelzés hideggel, téllel, szombaton pont úgy sütött a nap reggel 10 felé, ahogy március 27-én az elvárja azt az ember. A fiú- és a lánykacsa pont úgy totyogott a Gyöngyös partján a piaccal szemben, ahogy kell ilyenkor, és szintén így leste őket a piros nyakbavalós macska, behúzódva a lelógó fűzfaágágak alá.

A patak túlsó oldalán volt az életkép, néhány percig néztem.

Jól esett megállni egy-két percre, kukkolni a világot, amely olyannyira hajlamos elzakatolni mellettem, összefolyatva perceket, napokat, heteket és éveket.

Nem sokkal később már a biciklit hajtottam, és örültem, hogy milyen simán megy, mennyire jól tettem, amikor néhány hete elvittem a szerelőhöz, megjavíttattam: kicseréltek benne valami forgóalkatrészt a pedálnál, amely miatt pár millimétert lötyögött a tengely. Idegesítő volt.

Van, ami úgy jó az életben, hogy kissé kócos, lázas vagy őrült, de van, ami jó, ha simán fut. Ez utóbbi csoportba feltétlen beletartozik a bicikli, különösen március végén, az első tavaszi napsütéses napok egyikén.

Szóval lelkesedésem majdnem töretlen, a jövőt csak az árnyékolja be, hogy holnap reggel át kell állítani az órákat, én meg egy-két hétig kóválygom, szidom azt az idiótát, aki kitalálta ezt a tekergetést, amely egyike topszívatások egyikének, beelőzve még a új influenzát is.