Igazából fene se tudja, hogy jó vagy rossz világban élünk. Az tetszik, hogy fel tudom kapcsolni a lámpát, könnyen betekinthetek tőlem távol lakó emberek mindennapjaiba, kultúrájába, tudok könyveket és lemezeket rendelni a tengerentúlról, elutazhatok Firenzébe vagy Londonba, és azt is értékelni kell, hogy kedvemre kutakodhatok a füstölt sajtok és az indigó farmerek között.

Csakhogy mindeközben mintha hullana ki a kezünkből valami, mint amikor nagyon finom homokot szorongatunk, és bármennyire markoljuk, ujjaink között kiperegnek a szemek.

Tegnap este például egyik kedvenc verseskötetemet, az Ady – József Attila – Radnóti válogatást vettem a kezembe. Nem kell megijedni, havonta átlag, csak egyszer teszek ilyent.

És századszorra csodálkoztam rá, hogy mekkora nagy versek ezek, és arra, hogy mennyire nincs ezekre a mekkora versekre szüksége a ma élőknek. Mint ahogy más hasonlóra nincs. Nem sorolom.

És amikor néha úgy tűnik, hogy kell az ilyesmi, akkor is sokszor kiderül, hogy valójában nincs, csak a pénz és a hatalomvágy valami trükkös megjelenéséről van szó.

No de sebaj, süt a nap, a virágom – amelyik majdnem meghalt, mert nem gondoztam -, is egész szépen magához tért.

Aki pedig mindezt végigolvasta, annak jutalmul

JÓZSEF ATTILA: KOPOGTATÁS NÉLKÜL