Igazából fene se tudja, hogy jó vagy rossz világban élünk. Az tetszik, hogy fel tudom kapcsolni a lámpát, könnyen betekinthetek tőlem távol lakó emberek mindennapjaiba, kultúrájába, tudok könyveket és lemezeket rendelni a tengerentúlról, elutazhatok Firenzébe vagy Londonba, és azt is értékelni kell, hogy kedvemre kutakodhatok a füstölt sajtok és az indigó farmerek között.

Csakhogy mindeközben mintha hullana ki a kezünkből valami, mint amikor nagyon finom homokot szorongatunk, és bármennyire markoljuk, ujjaink között kiperegnek a szemek.

Tegnap este például egyik kedvenc verseskötetemet, az Ady – József Attila – Radnóti válogatást vettem a kezembe. Nem kell megijedni, havonta átlag, csak egyszer teszek ilyent.

És századszorra csodálkoztam rá, hogy mekkora nagy versek ezek, és arra, hogy mennyire nincs ezekre a mekkora versekre szüksége a ma élőknek. Mint ahogy más hasonlóra nincs. Nem sorolom.

És amikor néha úgy tűnik, hogy kell az ilyesmi, akkor is sokszor kiderül, hogy valójában nincs, csak a pénz és a hatalomvágy valami trükkös megjelenéséről van szó.

No de sebaj, süt a nap, a virágom – amelyik majdnem meghalt, mert nem gondoztam -, is egész szépen magához tért.

Aki pedig mindezt végigolvasta, annak jutalmul

JÓZSEF ATTILA: KOPOGTATÁS NÉLKÜL

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

1926. április