Végre eljutottam az ágyam mellék betárazott könyvek közül ahhoz, amelyre már oly régóta fenem a fogam.

Darvasi László Virágzabálók című regénye már jó három éve kívánságom tárgya. Azóta, amióta valahol olvastam belőle egy részletet (azt hiszem, egy Körkép volt), hogy aztán még évekig ne jelenjen meg valamiért maga a könyv, én meg évekig vadásszak rá. Megfogott az a pár oldal, mi tagadás.

Azért 2009-ben csak kijött a Magvetőnél. 600-700 oldal, ami azért jó, mert sokáig kitart, ha már egyszer az ember belezuhan egy világba, kellemes, ha sokáig tud lubickolni benne.

A történet Szegeden játszódik, valamikor az 1800-as évek elején, közepén.

Három részlet a mű első félszáz oldalából:

„Várni jó, lehelte el a kék füstöt a férfi, és már vigyorgott. Újra ő volt, a mindig bohóckodó, kabátja zsebeiben csokoládét rejtegető, drága apja.
Ne feledd, meg lehet tanulni a várakozásban a jót, mondta. Amire vársz, leginkább az a tiéd. Azért vársz rá, mert nincs hozzá közöd. Akkor lesz jó várni, ha meg tudod köszönni neki, egy ígért alkalomnak, egy hiányzó másik embernek, hogy várhatsz rá. Akkor megérted, hogy ő is a tiéd. S ha megkapod, szomorú leszel, hogy nem várhatsz rá többé.”

„Talán nem hisztek az örökkévalóságban?!, mutatott az ég felé a pap, fekete szemöldöke alól fürkészte a gyászolókat.
Tudjátok, mi a barátság?! Rózsabokor, melynek lombjai kevés időre adnak enyhet, mert a gyökerek között féreg rág!
A hasonlatra valaki fölvihogott a gyászolók közül, ám a pap úgy tett, mintha nem hallotta volna. Klára oldalra pillantott, s egyenesen a vékony ember arcába látott, mire Féreg úr a lányra kacsintott és megvonta a vállát.
De mi a szerelem?!, kiáltotta a pap, s nyomban válaszolt is, tűz, tűz, amely bensőnket égeti, s megperzseli azt is, akit szeretünk! Híveim, a föld porában minden hiányos és tökéletlen! E világon minden elromlik, meghal!
Klárának újra fordulnia kellett. Féreg úr kacsintott és széttárta a kezét, hát igen, minden elromlik, mit lehet tenni, ámen.”