A mai, tökéletes reggelelem már tegnap este kezdődött. Kellemesen elfáradva a nap eseményitől először a megszokott hetilap külpolitikai írásait olvastam el, majd következett az Operakalauz és néhány oldal szépirodalom. Szinte észrevétlenül csúsztam át az álmomba.

Frissen, üdén ébredtem. Aztán egy hatalmas, erős kávé, forró kávé, amit nőm tett elém a nappali közepén levő kisasztalra. Lassan, élvezettel kortyoltam. A zuhany alatt már arra gondoltam, hogy milyen jó lenne már most a szerkesztőségben lenni, hogy nekiállhassak mindannak, ami a fejemben van, és ami azonnali megvalósulásra vár.

Napsütésben kerekeztem át a belváros túlsó végébe, a levegő hideg volt, de az elsuhanó fák között már ott volt a tavasz ígérete.

Mivel elsőként értem az irodában, örömmel állapítottam meg, hogy nem felejtettem el elhozni a kulcsokat, minden klappol, ami újabb lökést adott az agyműködésnemnek. Kicsit kiléptem a világból, gyorsan mozgó montázsként követték egymást fejemben a képek és gondolatok.

Egyszer csak – némi meglepetéssel – azt vettem észre, hogy ott állok a második emeleti ajtó előtt, hónom alatt a biciklimmel.