Hogy pontosan mi a váltószám, azaz mennyibe kerül egy kiló ragacsos, karácsonyi szeretet, azt nem tudom, mi mindenesetre kereken ezer forintért vettük az idei fenyőfát a pláza parkolójában.

Utolsó nap volt, a normális, csinosabb fákat rég kiválogatták, már csak a hátrányos helyzetű, testileg és lelkileg sérült fenyők voltak egymásra hajigálva a mocskos aszfalton.

Kiválasztottunk hát közülük egyet. Termetre még csak megvolt – majdnem mint én -, az alakja miatt viszont kétségkívül nem kívánkozott nő magazinok karácsonyi kiadásainak címlapjaira.

Viszont megvolt benne a kisugárzás, főleg, ami főleg akkor volt érzékelhető, amikor az eladó unott arccal rábólintott, hogy egy ezresért vihetjük a fenébe. Láthatóan nem érzett nagy szomorúságot, hogy meg kell válnia a haldokló növénytől.

Így aztán fiammal felkaptuk, és hazagyalogoltunk vele a városon. Kezünkön munkáskesztyű védett a módfelett szúrós tüskék ellen.

A fa dekorálása és kiegyensúlyozása a tartóban már alapból sok vidám percet szerzett, végül is sikerült megtalálnunk azt a pozíciót számára, amelyben, ha abból az egyetlen megfelelő szögből, megfelelő távolságból és megfelelő hunyorgással nézzük, akkor már-már egész normális fenyőnek néz ki.

A fa egyébként teljes értékű, visszafogott, de ízléses díszítést kapott, emellett cseppet sem éreztettük vele, hogy esetleg kevesebb lenne, mint egy háromméteres, hibátlan felépítésű ezüstfenyő.

Nem mondom, hogy van összefüggés, mindenesetre a fa szerényen, de büszkén viseli a sors számára kijelölt szerepét, nagyon kellemes hangulattal ajándékozott meg minket az elmúlt két hétben, ráadásul alig-alig hullatja a tüskéit. Megbecsüli magát, no.