Soha nem értettem azokat, akik a normális tévéműsorok hiánya miatt panaszkodnak. Én például nagyon szívesen nézném a tévét, ha valami olyan villogna a dobozban, ami érdekel. Csak ilyen módfelett ritkán van, ráadásul amiről azt hiszem, hogy érdekel, arról öt perc múlva általában kiderül, hogy mégsem. Így aztán vagy a billentyűk vagy a könyvek felett találom magam.
Ebből a szempontból például kimondottan előnyös, hogy nincsenek normális tévéprogramok.
Az utóbbi időben például Shakespeare a király. Rájöttem, hogy hiába olvastam el szinte az összes darabját anno, vagy nagyon fiatal voltam hozzájuk, vagy nagyon siettem velük a szigorlat előtt.
Annál nagyobb élvezettel vetettem bele magam Shakespeare világába most, nemcsak a drámákba, de a körítésbe is.
Szerb Antal idevonatkozó oldalain már áthajóztam, és alig várom az estéket és vele együtt Cs. Szabó László Shakespeare-tanulmány kötetét (képen), hogy őszintén rácsodálkozzak a misztériumjátékokra, a politikai játszmákra, a nagy gondolkodókra és a színház mint intézmény színeváltozásaira.
Mindezekhez képest mennyire súlytalan és érdektelen még azok a napi hírek is, melyek sikerrel átlépik az ingerküszöbömet.
Ma egy ismerőstől – akik érzékelte a láz kitörését – megkaptam kölcsönbe Francois Laroque: Shakespeare, ahogy tetszik című tanulmányát, de akinek megvan otthon elfekvőben a Vihar, azt nemcsak megköszönné, de cserébe egy diákkönyvtáros, háromdrámás Shakespeare-gyűjteményt adnék. Örökbe.
„A mindenséggel mérd magad!” – mondta Shakespeare után egy másik, hozzánk még közelebb álló zseni. Igaz, nem is lett jó vége a dolognak.
Szólj hozzá!