Már célozgattam rá, szóval nem hiszem, hogy a bejelentés drámai hatással lenne az olvasókra, de azért mindenképpen a blogba kívánkozik a vallomás: szemüveges lettem.

Amennyire borzongva gondoltam gyermek- és fiatalkoromban erre a lehetőségre, most annyira megadóan és beletörődve vettem tudomásul a helyzetet, sőt, ha valamiféle érzelmek fűződtek a dologhoz, akkor az leginkább a várakozás mérsékelt izgalma volt. Mármint azt vártam, hogy újra látom az apró betűket a könyvekben.

Nem tartom magam egy hiú embernek, de amikor eljött a keretválasztás napja, előjött belőlem rejtett pózőr, és úgy döntöttem, legyen valami komolyabb keret, olyan, amilyen nem viszi félre azokat, akik a szemüvegem át (szín, méret, forma stb.) ítélnek majd meg. Meg amúgy is: vannak tárgyak, melyekre alapból nem érdemes sajnálni a pénzt (szerintem ilyen még a padló, az ágy, a könyvek, az íróeszközök, a cipő és néhány egyéb ilyen).

Így aztán zsebembe nyúltam és beszereztem egy viszonylag ízléses keretet, mondván, ezzel még a korábbinál is intelligensebbnek fogok látszani az utcán.

A szép elképzeléseket azonban áthúzta az optikus. Ugyanis a szemüvegem olvasószemüveg, amit lehet utcán hordani, de marhára nem látok benne semmi. Sőt, az az igazság, hogy mindent, ami egy méterre távolabb van a szememnél, azt jóval gyatrábban látom vele, mint nélküle. Így aztán viszonylag keveset villoghatok nyilvános helyeken a szemüvegemmel.

Mint kezdő szemüveges, erre nem számítottam. Valahogy úgy képzeltem, hogy egy szemüveggel minden és mindig szebb és jobb lesz, bárhol, bármikor, bárkivel.

Most már látom, hogy nem.

Viszont a kisbetűket remekül el tudom olvasni az éjszaka. Én meg mindig is értékeltem az apró dolgokat.