„Pedig van benne pörc” – csodálkozott Csimbi, egyik legjobb gyerekkori barátom, mikor is harminc évvel ezelőtt hosszabb próbálkozás után sem tudta beindítani Simson Schwalbe (?) segédmotoros kerékpárját, holott az akkumulátorról leemelt két vezeték összeérintésénél akkora szikrák jöttek, hogy nyársalni lehetett felettük.

Ez a „pörc” remek kifejezés, rövid, velős, olyan igazi telibetalálós. Az akkumulátor töltési állapotán kívül ki lehet fejezni vele az élet megannyi aspektusát. Példának okáért: a szocialistákban már nincs nagyon pörc, és a Fideszben sincs sokkal több. Van viszont bőven a Jobbikban, a német ultrabalosokban vagy éppen a lelkes sónyalogató Berlusconiban.

Ami a zenét illeti, van pörc a 30Y-ban, a Tankcsapdában és a Markovics családban, ellenben nincs mondjuk a Pál utcai fiúkban és a Ladánybene 27-ben. Annak idején volt a Beatricében, de sosem volt az Omegában.

És a pörctől való érintettséget lehetne sorolni a végtelenségig: vonatkoztatva tanárokra, írókra, balett táncosokra és kőfaragókra.

Ma futás közben magamra terjesztettem ki a kérdést. Azon agyaltam a Kisteszkó és az emlékmű között, hogy vajon mennyi pörc van bennem mostanában. Mondjuk a húsz évvel, a tíz évvel, a két évvel és a két hónappal korábbi általános pörcegyütthatómhoz képest. Hol megnyugodtam, hogy minden rendben van, jönnek a szikrák vígan, sőt, hol meg aggodalommal méricskéltem a helyzetet, hogy talán mégsem mindig. Nem jutottam dűlőre. Az köridőm mindenesetre másfél perccel rosszabb volt, mint a múltkor.