Meghosszabbítottam a könyvtári tagságomat, ami egyrészt ezer forint mínusszal jár a kiadási oldalon, másrészt viszont szinte korlátlan szellemi táplálék utánpótlását sikerült biztosítanom az elkövetkezendő hónapokra.

Ezzel összhangban könyv, videó és cd-kupaccal érkeztem haza. Egyrészt egekbe repítő, bizsergető érzés, hogy mennyire feneketlen a nagyszerű emberi alkotások kútja, másrészt kissé elkedvetlenít az a tudat, hogy csak milyen kis százalékára lesz időm itt a földön. Hogy odaát mennyire lehet olvasni, azt most ne firtassuk.

Na szóval a cd-k között van egy LGT is, a zenekar 5. nagylemeze. Nem titkoltan azzal a céllal ugrottam neki ismét a Presser Gábor csapatának, hogy most végre magamba engedem ezt a zenét, és csatlakozom azokhoz a tiszteletre véleményekhez, mely szerint az LGT jelenti hazánk könnyűzenei történetének egyik legnagyobb csúcspontját.

Ma este végighallgattam figyelmesen a lemezt, és ugyanott vagyok, mint korábban. Ha nem tartanám magam kitartó embernek, azt mondanám, hogy reménytelen.