Körülbelül 15 kilométer van már a lábamban, amikor a külvárosok külvárosába érek. Böszme nagy házak, magas kerítés, gondozott útszegély. A ház előtt egy középkorú házaspár éppen búcsúzik egy látogatótól, vasárnap esti idill, merthogy el is felejtettem mondani, este 7 óra körül lehet. A látogató az autó mellett áll, az ajtó nyitva, beszállni készül, de még kedélyesen elkötik a látogatás utolsó szálait.

Nagyjából ennyit vesz be a szemem a helyzetből, amikor látom, hogy a nyitott kertkapun keresztül egy hatalmas fehér kutya szalad az utcára, a házigazdák nem veszik észre, viszont a kutya engem igen. Azonnal hozzámrohan, talán tetszik neki az izzadtságszag, és élénken érdeklődni kezd irántam, ami abban nyilvánul meg, hogy orrát odanyomja a lábszáramhoz, szemében pedig ott a további közelebbi ismeretség iránti vágy.

„Szuper” – gondolom magamban, miközben megállok, mert valahogy nem akarok az állat lábára lépni. Lábizmaim megörülnek az ajándék pauzának, a szellem inkább a kutyával törődik, így aztán integetek a búcsúzó háziak felé, hogy jó lenne, ha csinálnának valamit a jószággal, mielőtt mondjuk játékból belém mereszti a szép fehér fogazatát.

„Nem bánt a kutya, nem kell félni tőle!” – kiabálja felém az ilyen szituációkban kötelező szlogent a hölgy, amitől ideges leszek. Egyrészt miért nem lehet valami kreatívabbat, frappánsat mondani, miért kell mindig az elcsépelt fogalmakhoz ragaszkodni, másrészt meg a 6-8 méterről odavetett mondat nagyjából annyira megnyugtató, mint amikor a kormány nyolcvanadszorra biztosít, hogy most már tényleg csak egy kis áldozat, és rendben lesz minden.

A különbség mondjuk az, hogy a kutya tényleg nem bántott.