Mikor tegnapelőtt (vagy mikor) mentem hazafelé, némi meglepetésre azt tapasztaltam, hogy a járda és az úttest közötti zöldövezet ementáli sajttá változott.

Megannyi méterszer-méteres, körölbelül 70 centiméter mély, botokkal és szalagokkal körbevett árok díszeleg a füvön, pontosabban a fű helyén. Nekünk – jellemzően- senki nem szólt semmit, a munkások még aznap elvonultak, azóta csend. Kíváncsi leszek, mi sül ki ebből.

Nem unatkoztam ma sem. (Illetve már bőven tegnap, de mindegy.) Tanítottam, tárgyaltam, szerkesztettem, írtam, telefonáltam, nyomtattam, szkenneltem, egyeztettem, elszámoltam, számláztam és ehhez hasonló munkákat végeztem vagy 14 órán keresztül. De ha szívemre teszem a kezem, a mai főművem a képen látható cipőnek – pontosabban a betétjének a – megragasztása.

Mert ez konkrét és kézzelfogható. Nem lehet megdumálni. Ehhez elő kellett keresni a pincekulcsot, keresni kellett Pálma Tex ragasztót, de mivel az nem lett meg, helyettesítésről kellett gondoskodni. Így esett a választás a kétkomponensű EpoRapidra. Össze kellett keverni egy adagot egy kis fadarabbal egy műanyag lapon, felhordani a betétre, várni kb. 10 percet, majd összepréselni a talp belső részével. Konkrétan. És konkrétan meg is fogta.

Így a cipő még pár hónapig cipő marad. Ma is tettem valamit a világért.

“Adminisztratív úton vetne véget a kormány a szakorvosok külföldre vándorlásának. A frissen vizsgázott szakorvosokat 2009-től kormányrendelet kötelezné arra, hogy négy évig abban a kórházban dolgozzanak, amelyikkel rezidensként tanulmányi szerződést kötöttek. A Fidesz szakpolitikusa, Mikola István modern kori röghöz kötésnek nevezte a tervezett intézkedést” – írja a Magyar Nemzet.

A helyzet az, hogy ez azon ritka esetek egyike, amikor szerintem igaza van a kormánynak. Az ellenzéknek meg le kellene szoknia arról, hogy csak azért mondja valaminek az ellenkezőjét, hogy vitatkozhasson. Ha valakit az állam közpénzen kitaníttat, akkor bizony jogában áll feltételeket szabni.