Szombathelyi Fő tér, kedden dél körül. Miután visszaviszem a kölcsönzőbe az Üvegtigris 2-t, zene szűrődik a tér másik végéből. Közeledik. Krsna tudatú hívők énekelnek, táncolnak, a szokásos narancsos-rózsaszín szerkóban. Első ránézésre boldogok, másodikra már közel sem biztos.

Egy fiatal hölgy kiválik közülük, odajön hozzám, és a szokásos kommunikációs távolságnál közelebbről elkezdi magyarázni, hogy ez egy menet, amely sokadszor szeli át az országot, hogy így tegyenek a drogok, alkohol és még valami ellen.

Ez klassz dolog, mondom, de tőlem többet ne várjon, mert rohadtul nem hiszek az ilyenekben. Erre ő elkezdi bizonygatni, hogy ez nem hit, hanem tény kérdése, majd szép lassan kiderül a másik igazi tény, hogy mivel is tudnám leghatékonyabban segíteni Krsna kábítószer, alkohol és még valami ellenes hadjáratát: pár száz forinttal, ennyi pénzem csak van a nemes ügyre. Nem volt. Közben igyekeztem visszatartani a nyelvem hegyére tóduló erősebb kifejezéseket.

Van valami báj abban, amikor egy vallás, egy magasabb szellemi létező nevében életerős emberek végigtarhálják az országot. Mentségükre szolgáljon, nem ők az elsők a történelemben.