Nehezen emészti a szituációt a magyar. A nép több mint ezer esztendeje kempingezik a Kárpát-medencében, de minden télen rohadtul meglepődik, hogy milyen mocskos hideg van itt, nyáron meg azon, hogy milyen gatyarohasztó meleg.

Így aztán minden télen megbénul az ország az első kétcentis hónál, a kormány riadtan számolja a tartalék vérkészleteket, és évente akkurátusan hőségriadót rendel el a strandidő beköszöntével, miközben a média sűrűn interjúvolja a katasztrófavédelmet, hogy mi van ilyenkor. Mi lenne? Nyár. Meleg.

Tessék elolvasni az általános iskolás földrajzkönyvben a kontinentális éghajlatról szóló leckét. Ez mellesleg a globális felmelegedés körüli műpánik ügyében is eligazodást nyújt.

Szombathelyi Fő tér, kedden dél körül. Miután visszaviszem a kölcsönzőbe az Üvegtigris 2-t, zene szűrődik a tér másik végéből. Közeledik. Krsna tudatú hívők énekelnek, táncolnak, a szokásos narancsos-rózsaszín szerkóban. Első ránézésre boldogok, másodikra már közel sem biztos.

Egy fiatal hölgy kiválik közülük, odajön hozzám, és a szokásos kommunikációs távolságnál közelebbről elkezdi magyarázni, hogy ez egy menet, amely sokadszor szeli át az országot, hogy így tegyenek a drogok, alkohol és még valami ellen.

Ez klassz dolog, mondom, de tőlem többet ne várjon, mert rohadtul nem hiszek az ilyenekben. Erre ő elkezdi bizonygatni, hogy ez nem hit, hanem tény kérdése, majd szép lassan kiderül a másik igazi tény, hogy mivel is tudnám leghatékonyabban segíteni Krsna kábítószer, alkohol és még valami ellenes hadjáratát: pár száz forinttal, ennyi pénzem csak van a nemes ügyre. Nem volt. Közben igyekeztem visszatartani a nyelvem hegyére tóduló erősebb kifejezéseket.

Van valami báj abban, amikor egy vallás, egy magasabb szellemi létező nevében életerős emberek végigtarhálják az országot. Mentségükre szolgáljon, nem ők az elsők a történelemben.

A legbiztosabb módja, hogy beszéd közben kinyitjuk a Magyar Rádió honlapját, és várunk, hogy elinduljon az Invitel layer-reklámja. Ez egy darabig szép csendben dolgozik, majd hirtelen éktelen üvegcsörömpöléssel hívja fel magára a figyelmet. A beszélgetőtárs – akinek a hangszórójában szintén megszólal az üveg – jó eséllyel leesik a székről. Igaz, Morn?

Talán csak „a hőhullám harmadik napja” teszi, de optimizmusom kezd erősen megkopni. Sokáig azt gondoltam, hogy oké, tré meg minden, de egy hangyapöcsnyivel mégiscsak jobb, mint korábban volt. Például van banán, lehet menni a tengerhez, és az aktuális irritáló kormány és az elmaradhatatlan slepp mindig menetrendszerűen eltűnik a színről. És ehhez elég egy hanyag csuklómozdulat.

De valami megváltozott, mintha minden szaródna el, lassan, de biztosan. Még inkább aggodalomra ad okot, hogy pont azok – az értelmesek, az okosak, az érzékenyek – intenek be és húznak el innen a véresbe, vagy „magukban hallgatnak Kispált”, akik miatt érdemes lenne itt maradni.

Kisarkítva a kérdést: nem emlékszem, hogy mikor volt ekkora kupleráj ebben a kurva országban.

Vagy csak az én emlékezetem kopott meg?