Nem vagyok egy nosztalgiázó típus, de a Várkert Bazárt meg akartam nézni. No nem a monarchia iránti vágyakozás, hanem az egykori Ifjúsági Park miatt.

A nyolcvanas évek elején, tizenévesen, egyszer-kétszer felvonatoztunk ide, jegyet vettünk vagy bemásztunk a nyugati kerítésnél és fejet ugrottunk a főváros zenei életének eme szentélyébe, amely a maga lepukkantságában és erős rendőri jelenlétében is a szabadság egyik masszív szigete volt.

Emlékszem, itt láttam először a Bizottságot, punkfesztivált, itt éreztem először úgy, hogy valaminek a közepén vagyok.

A parktól nem messze, a várfal egyik magasabb részén felfedeztünk egy bozótossal védett teraszszerűséget, ahol remekül lehetet hálózsákban aludni, nézegetni a fényeket, hallhatni, hogy „alattunk morajlik a város”.

Nem vagyok naiv, 2017-ben semmi nagy érzésre nem vártam, de abban reménykedtem, hogy az 1984-ben bazárt park mostani helyszínén azért csak megmozdul bennem valami.

De most csak álltam és álltam az egykori nézőtéren, aminek most valami mediterrán park vagy mi a neve a Várkert Bazáron belül, három perc alatt körülsétáltam a helyet, ami jól fésültnek jól fésült, de annyira unalmas, mint egy miniszterelnöki országértékelő.

Ha legalább bazárokat, bohém kerthelyiségeket, vagy bármit találtam volna, amiben egy kis szív van, már azt mondtam volna, hogy rendben, változik a világ.

De ez így, az illedelmes virágjaival, néhány tébláboló japán turistával, itt-ott padokkal, egy funkciótlan mozgólépcsővel (!), kihalt színpaddal, egy szemérmetlen módon túlárazott lehúzóbüfével ugyanazt a hatást tette rám, mint a folyó túlpartján a Bálna: hogy tudniillik a legfőbb cél a pénzköltés volt (cirka 20 milliárd), maga a végeredmény csak mellékszál.

Annyival mondjuk előrébb vagyok, hogy megnéztem ezt is, no meg hogy többé oda sem kell mennem.