Több száz oldalas élvezetes szakirodalom-rákészülés után éjjel 2 és 4 között elolvastam Shakespeare Szentivánéji álom című darabját.
Jaj, de jó volt!
Van annak valami diszkrét bája, hogy az ember akkor olvassa a legrövidebb és legelvarázsoltabb erdei éjszakáról szóló története, amikor valójában a leghosszabb, havas-latyakos, nagyon is szürke kisvárosi téli éjszaka van. Odakinn.
Odabent más.
Az a baj az ilyen Shakespeare-kaliberű dolgokkal, hogy utána az ember hajlamos ehhez a mércéhez viszonyítani, amikor másnap reggel – visszaereszkedve a földre – körülnéz.
ez jóóóó, egy csomót gondolkodtam, milyen könyv jöjjön most a kerouac után a télellenesség jegyében
még esetleg valami márquez